Görnyedten cipeljük a batyut

Már régen szeretnék bizonyosságot szerezni arról, milyen nemzetiséghez tartozott az édesapám. Milyen nemzetiséghez tartozunk mi, a gyermekei, akik ebben a kis Bodrog menti faluban születtünk magyar anyanyelvűnek?

Kezdjük talán azzal, amivel régen lehetett dicsekedni, hogy: szegény család negyedik gyermekeként jött a világra. A nagyapám Amerikába ment dolgozni. A nagymamát elhívták az Andrássy-kúriába a gróf úr unokáját dajkálni, így édesapám majd egy évig ott nevelkedett. Majd hat elemit végzett. Később cseh katona lett. 1937-ben megnősült, 1938 után a faluba bíró, majd helyettes lett. 1940-ben megszülettem én, 1942-ben az ikertestvéreim. 1943-ban behívták katonának, 1944-ben orosz fogságba esett. A Fekete-tengerhez vitték. Novorosszijszkba. Ütközött a vonatjuk, a fogait majd mind elveszítette. Később tehervagonokba zsúfolva vitték tovább. A sok szenvedésről nem nagyon mert beszélni.

Egy év múlva hazaengedték, mivel cseh katona volt. Édesanyám alig ismert rá. Mi pedig eközben ruha, cipő nélkül. Az öcséméket több mint két évig párnába göngyölték, hogy meg ne fagyjanak. Szinte járni sem tudtak.

A háború itt is megkezdődött, visszavonulás volt. A magyar katonák a bodrogszerdahelyi malmot akarták felrobbantani, rövidebbre nézték be, így a szomszéd udvarra csapódott a lövedék. A mi hálószobánknak az ágy feletti része (kb. 1 m széles kőfal 2x1 méter hosszan) ránk szakadt. Akkor sírtam, amikor édesanyám megmozdult. Kértem, segítsen. Ő csak annyit mondott: „Te élsz?” A nagy portól alig láttak. Az egyik öcsém mellettünk a bölcsőben, a másik a nagymama mellett a szoba másik sarkába. Isteni csoda volt számukra. Akik látták, nem hittek a szemüknek.

Majd jött újra a híd robbantása. Kidobolták, hogy szedjék le az ablakokat, de mire édesanyám a külsőt leszedte, a belső üveg mind ránk szakadt, mivel szemben ültünk az ablakokkal. És semmi bajunk nem lett. Ez is isteni gondviselés, nemde?

Majd bejöttek az orosz katonák. A szobába szalmát hoztak, és azon aludtak! Az egyik katona megkívánta az édesanyámat, éjszaka hozzá akart bújni, mire ő a vászonsurcával úgy rácsapott, hogy az szinte megvadult, mindnyájunkat agyon akart lőni. Édesapám csehkatona-képe mentett meg minket. No meg a gondviselés.

Háború után jött a kitelepítés, azt megúsztuk, mert a második csoportba kerültünk, és addigra megállították. Az élet ment tovább. Jött a szövetkezetesítés, dolgozott mint pénztárnok, fejő, kisbíró, erdőben, élelmiszerüzletben, malomban és nem utolsósorban forgatta a hegyet a falunk felett, mely annak idején eredeti tokaji szőlőskert volt. Talán nincs egy négyzetméter, melyen ne dolgozott volna. A háború után felvirágoztatta a helyet az a sok munkás kéz, akiknek a leszármazottai ma mind munkanélküliek. Munkás ma is volna, munka is, hisz az utóbbi 15 év alatt sikerült teljesen kipusztítani a szőlőt, mely számunkra emlék, de az unokáknak már csak gyomos terület.

Annyi sokaknak kárpótlást fizetnek: mi nem kértünk semmit. Én csak annyit szeretnék tudni, hogy apám a szülőföldjéért dolgozott? Csehszlovákiáért szenvedett? Milyen katonaként harcolt a szebb jövőért? Kinek a szebb jövőjéért? Tudom, hasonló sorsa nagyon sok magyarnak volt ezen a vidéken. Miért?

Özv. Kassai Gáborné

Hatvan év

Magányos emberek gyakran elmélkednek, emlékeznek. Különösen ünnepek táján méláznak régi időkről, népes családi együttlétekről. Velem sincsen ez másképp. Épp hatvan éve kezdődött, 1944 karácsonyán. Háborús karácsony volt. Két család: tizenkét ember fészkelte be magát a pincénkbe. Tartós vakondéletre rendezkedtünk be, és meglehetősen „összkomfortos” körülmények között éltünk. Tűzhelyet, fekvőalkalmatosságokat, asztalt, edényt hurcoltunk le, és viszonylag konszolidált életet éltünk egy bő hónapig. A magyar katonák adtak benzint, utasítottak, hogy sót kell feloldani benne, csak úgy szabad a petróleumlámpába tölteni. A lámpa égett állandóan, mi pedig toltuk a napokat. Hol fásultan, hol rettegve vártuk, mit hoz a jövő. A karácsony is így telt el.

A hivatalos megfogalmazás szerint: a szovjet hadsereg 1944. január 18-án felszabadította Szepsit. Ez a mi számunkra annyit jelentett, hogy a katonák a házunkban tábori konyhát és kötözőhelyet rendeztek be, mi pedig maradtunk a pincében. A szakácsnők naponta letettek nekünk egy 30 literes fazekat, mi, nők teleraktuk konyhakész krumplival. Időnként egy vödör hordós káposztát igényeltek. Olyan is volt, hogy néhány, hősi halált halt tyúkot hoztak, 4-5 golyó oltotta ki az életüket. Mi megtisztítottuk békebeli módon, mehettek a katlanba. Szóval, nem unatkoztunk.

Elmozdult a front észak felé. Mi, sápadt pincebogarak, előbújtunk odúnkból. Hunyorogtunk a téli napfényben. A háztetőn gránát ütötte lyukak, az ablaküvegek bezúzva, „természetes” háborús kép. A másik család hazaköltözött a házába, mindenki próbálgatta, hogyan tovább.

Abból a tizenkét emberből ma már csak ketten élünk. Hatvan év elegendő volt, hogy sorban elhulljanak a többiek. Az a másik akkor tanult járni a pincében a kicsiny szabad helyen. Hangosan sírt, ha csípte a tetű. (Mi, felnőttek nem sírtunk, vadásztunk.) Ő a hatvan év alatt élte emberi életét, a sors úgy rendelte, hogy eltemette a férjét és a fiát is. Ma ő is egyedül van.

Ez volt az előzmény. Ami a hatvan év alatt a batyunkba került, azon próbáljunk meg átsiklani. Görnyedten cipeljük a batyut, tudjuk, mi minden van benne, fölösleges lenne sokadszor leltározni. Esetleg annyit megjegyezhetünk, hogy nem így képzeltük a békét. (És nem így érdemeltük.) Talán a fogalmakat is át kellene nevesíteni, mint az ingatlanokat. Szolgáljon mentségünkre, hogy a batyu nem fér bele a koporsóba.

Győri Sarolta