„Gesztenyepürével el lehet csábítani“

Nem veszi zokon, ha azt mondom: én valahogy mindig kolbásszal a kezében látom. De lehet, hogy azt sem szereti már, ha azt hallja, hogy „Nusika, kell egy kis husika?“

Most fog meglepődni. Tizenöt év után most néztem meg újra a filmet. Sose halunk meg. Ha így lenne, nagyon sokszor lehetnék boldog. Mert miután megnéztem, és újra átéltem mindazt, amit a forgatáson, úgy felspannoltam magam, hogy alig tudtam elaludni a boldogságtól. Mostanában ráadásul olyan kedvetlen nőket játszom, Nusika meg olyan kedves, lelkes, bájos teremtés volt, aki mindent szeretett, fűt, fát, virslit, kolbászt. Emlékszem, micsoda hőségben forgattuk a filmet Koltai Róbert rendezésében, és bizony kilószámra ettem a kolbászt. Eleinte nagyon ízlett, de minél többször vettük fel a jelenetet, annál nehezebb volt lenyelnem. A forgatás után egy hónapig pedig ránézni sem tudtam a kolbászra. De ugyanígy jártam most Az idősebb fiú című amerikai filmben az orosz palacsintával. Annyit nyomtak belém, hogy a végén már úgy néztem ki, mint egy zabagép. Majd szétrepedt rajtam a ruha.

Ön ugye, Montrealban született, magyar szülők gyerekeként. Édesapja 1946-ban Temesvárról települt át Budapestre, ahonnan tíz évvel később, Belgrádon keresztül disszidáltak Kanadába. Gyerekkorát Vancouver sziget Victoria városában töltötte, majd színésznőként New Yorkba, onnan Los Angelesbe, évekkel ezelőtt pedig Budapestre került. Nyolc éve ismét Hollywoodban él. Most, hogy a filmszemle alkalmából hazaugrott pár napra, mi volt az első itthoni íz, amit azonnal megadott magának?

A gesztenyepüré. Ahogy megérkeztem, már mentem is a boltba. Kés sem kellett hozzá, hogy feldaraboljam. Kicsomagoltam, és azonnal beleharaptam. Ha valaki el akar csábítani, kérem, gesztenyepürével tegye. Vagy finom töltött káposztával. De a madártejet is imádom. Anyukám istenien csinálta; nekem nem megy, macerás. Pedig otthon én voltam a házi cukrász. Én mindig csak sütöttem. Anyukám inkább főzni szeretett. Ha két vendégünk jött, húsznak főzött, ha húsz, akkor kétszáznak.

De mindig valami magyarosat?

A vendégeknek igen. Apukám híres karmester volt Kanadában, Yehudi Menuhin, David Ojsztrah, Msztyiszlav Rosztropovics gyakran vacsorázott nálunk. Egyszerű emberek voltak, mindenféle allűrök nélkül. Tőlük tanultam meg, hogy igazán elismert csak akkor lehetsz, ha naponta tíz órát adsz a hivatásodnak. Tehát ha ők voltak nálunk, anyukám biztos, hogy töltött káposztát vagy paprikás csirkét és nokedlit főzött. Ezt mindenki imádta. Mi is. De ha nem voltak vendégek, egészségesen táplálkoztunk. Gyümölcslé, répalé, magvas kenyér, sok zöldség, kevés hús, sok hal, nassként dió, mandula, mogyoró, szárított gyümölcs. Reggelire avokádó, méz, krémsajt, barna kenyér, fokhagyma, pirospaprika. Palacsinta is csak akkor volt, ha vendég jött a házhoz. Ja, és hogy mit szeretek Pesten? A házi kolbászt fehér kenyérrel és paprikával. Este egy deci tokaji aszú. Otthon soha. Legfeljebb egy pohár sör. Néha. Nekem nem kell sok kalória. Nem igényli a testem. Négygenerációs cukrász-pék család a miénk. A nagyapám készítette az első diabetikus süteményeket Pesten. Amikor a nagybátyám Jeruzsálemben bezárta a cukrászdáját, én akkor nyitottam a Nusi Nasit Pesten.

Babázás helyett sütés? ĺgy kezdődött?

Én mindig kitaláltam valamit. Tizenhárom évesen már lekvárt főztem. Vancouver szigeten ugyanabban az utcában laktunk, ahol a polgármesterék. Gyönyörű japán szilvafái voltak. Ami lehullott, azt titokban összeszedtem. Finom, édes, hosszúkás alakú szilva volt. Amikor átjött hozzánk a polgármester a feleségével, és kanalazgatták szépen a lekvárt, apukám elárulta nekik, hogy „Ez a ti szilvátokból készült, a lányom tőletek lopta, és megfőzte lekvárnak.“ Nekem nem kellett magyarázni, mit hogyan kell csinálni. Kispekuláltam. A sütés mindig izgatott. Most is, ha két-három hónapig nem megy a pálya, azonnal eszembe jut, hogy cukrászdát kellene nyitni. Pedig tudom, hogy mennyi munka van benne. Pesten, amikor éttermet nyitottunk az akkori párommal, az első hónapban én is sütöttem-főztem. Citromkenyér, banános süti, mákos nasi, dolgoztam, mint az állat. De mert önfejű vagyok, csak a saját receptjeim alapján sütöttünk. Nekem senki se diktáljon! Volt, hogy száz kiló tésztát kidobtam, mert elszúrtam, a tökéletes receptig azonban nem álltam meg. Hajnali négykor jutott eszembe, hogy mi kell még bele, mert még álmomban is ezen járt az eszem. Volt olyan este, hogy száztíz adag vacsorát kellett főzni. Kötény, tornacipő, hátrakötöttem a hajamat – ez volt a konyhaarcom, ám ha a színésznőt akarták látni, pillanatok alatt átváltoztam. Volt, aki nevetett rajtam. Nem értette, miért csinálom. Nem érdekelt. Élveztem. Az első tíz nap száz év volt, annyit güriztem. Azt hittem, meghalok. A sütöde is úgy beindult, hogy százötven helyre szállítottunk, s naponta háromezer darabot sütöttünk. Ráment a kapcsolatom, mert ha egy üzlet beindul… iszonyú strapa volt. Négy év után mégis eladtam a céget. Készültem vissza Amerikába.

Aki jól süt, az főzni biztosan finomakat szeret.

Magamnak sosem főzök. Talán télen, egy levest. Ha megéhezem, és nincs kedvem összeütni valamit, elég a zabpehely vagy valamilyen saláta. A szusit is nagyon szeretem. Meg a tofut, a szóját. Ha helyes pasi jön hozzám, természetesen igyekszem kitenni magamért. Olyankor mégis főzök valami finomat. Los Angelesben nagyon jó éttermek vannak, de semmi sem olyan, mint itthon. Néha el is kap a vágy, hogy átvegyem valamelyiket, aztán gyorsan lecsillapítom magam, rácsapok a kezemre, hogy „Ne bolondulj meg, Gáti Kati, színésznő vagy, játszanod kell!“

A gyümölcsök közül melyik a kedvence?

A cseresznye. A hideg, nagy szemű, kemény cseresznye. Meg az eper, az áfonya és a szőlő. Anyukám arra is megtanított, hogyan kell gyümölcsöt vásárolni. Előbb meg kell szagolni. Az illat felfedi a minőséget.

Szeretnek főzni az amerikai nők?

A született feleségek igen. De ha hajnali négykor kelsz, mert hétre mész forgatni, és időben oda kell érni, aztán egész nap dolgozol, este már nincs kedved még egy könnyű rántottához sem. Irány a kád, aztán az ágy, és lehet másnapra szöveget tanulni.

Kávéból mennyit iszik naponta?

Semennyit. Én teázni szoktam. Kilencvenhétben, amikor az itthoni Csongor és Tündével Skóciában vendégszerepeltünk, vettem egy zsák bergamott teát. Úristen, már ennek is tíz éve…! Szóval abból főzök, mert a fele még mindig megvan. Vagy mentateát iszom mézzel. Az olyan kellemesen elkábít. A szüleim is ezt itatták velem elalvás előtt. Na tessék… én ezt is időben kezdtem el!

Szabó G. László