GALÉRIA: Taormina, a Nap udvara

Szicília a szigetek királynéja, írta Goethe, Messinába érkezve, de már sietett is tovább, mert Taorminába húzta a szíve. Hasonló idő alatt éri el a várost az is, aki Cataniából veszi célba. Messinától 52, Cataniától 56 kilométer választja el Taorminát, az pedig egy menetrend szerint is ráérősen közlekedő busznak sem egész másfél óra.

Taormina a világ egyik különleges szépségű városa. Varázsát elsősorban az adja, hogy teraszszerű domboldalra épült. Tízezer lakosából sokkal kevesebbet lát az idegen, mint az egész évben itt hömpölygő turistaáradatból, amely megtölti a város utcáit, tereit, macskaköves sikátorait, szűk lépcsősorait. Taormina még karácsonykor is kitehetné kapujára a MEGTELT táblát. Akárhol néz is körbe az ember, lent a tengerparton vagy a spirálszerűen tekergő utak valamelyikén, vagy a dóm előtti terecskén, amelynek kőpadlóján még mezítláb is öröm a séta, a látvány egyszerűen fenséges. Távolban a kopár hegyek, az Etna füstölgő kúpja, sziklavárak romjai, körben a város pompás kulisszái: görög és római emlékek, középkori paloták, antik elemekkel díszített homlokzatok, templomok, kézművesek tenyérnyi üzletei, mediterrán stílusban épült, hangulatos kis szállodák. És az illatok! A gazdagon termő citrom- és narancsfák illata. Vagy a kúszónövények… itt egymással versenyeznek a virágok. Mindegyik más illattal kábít. Ide még a maffiózók is fagyizni járnak. Ha lentről, a tengerpartról vagy a szerpentinek valamelyikéről nézzük a házakat, láthatjuk: 200 méteres szintkülönbséggel épültek. A város fellegvára, a Castello di Taormina 400 méter magas hegyen őrködik, ahonnan nemcsak a halványrózsaszín főúri palotákban gyönyörködhetünk, hanem az Etna szürkésfehér sapkájában és az Isola Bella nevű, fákkal és cserjékkel dúsan benőtt sziklaszigetben is, rajta egy régen élt, titokzatos angol hölgy, bizonyos Lady Florence Trevelyan házával és teraszos kertjével. Ottjártunkkor, miután átsétáltunk a szigetet és a szárazföldet összekötő keskeny kőpadon, éppen „zárva” találtuk a Bellát, gondnokát azonban nem kellett sokáig győzködnünk, hogy beengedjen bennünket. Hívatlan vendégként így jutottunk be Lady Florence birtokára, s mivel kellemesen sütött a nap, neki is vetkőztünk rendesen háza rejtett teraszán.

Taormina a Nap szigete. Ugyanezt gondolhatta a Lady is, amikor a görög színház mellett angolparkot létesített, de ezért jött a városba D. H. Lawrence is, hogy itt írja meg híres erotikus regényét, a Lady Chatterley szeretőjét, de Luc Besson is, hogy itt forgassa le A nagy kékség című búvárfilmje felkavaró képsorait. A Casa Cusini is otthont adott néhány hírességnek. Itt, ebben a pompás villában bújt el a világ elől Tennessee Williams, hogy szabadon utazgathasson vágyai villamosán, majd az erkélyről csodálja a tengert, vagy a villa kertjében, virágzó bokrok között szobortestű ifjú vendégeit. Nem egy közülük hasonlított is azokra a helybeli fiúkra, akiket báró Wilhelm von Gloeden, a tehetős német arisztokrata, a klasszikus görög-római művészet megszállottja fekete-fehér fotóin megörökített. Huszonkét évesen egy Balti-tengeri tüdőszanatóriumból, a kezelőorvosa javaslatára költözött Taorminába. Megérkezése napjától a földi paradicsomban érezte magát, s meg is gyógyult gyorsan, hála az erotikus klímának és a helybeli 14-15 éves pastorék kivételes társaságának. Mint megírta: sötét bőrű modelljei mellett a város szépsége is elbűvölte, és fogva tartotta. A klasszikus görög szépségideál mintájára bukolikus környezetben készült férfiaktjaival gyorsan híressé vált a világban. Taorminai háza az előkelő európai társasági élet egyik fontos találkozóhelyévé vált. Képei nemcsak Olaszországban, hanem Németországban, Angliában és az Egyesült Államokban is elterjedtek, és ma is felbecsülhetetlen értékű kincsei a világ leghíresebb múzeumainak és magángyűjteményeinek. S hogy mekkorát változott a világ! A báró Taorminában készült 3000 fotója közül 2500 darabot 1936-ban megsemmisítettek Mussolini csendőrei. Ma, a fennmaradt fotókkal illusztrált Gloeden-könyvet büszkén árusítja a városka szívében, a dóm közelében álló szuvenírboltok egyikének középkorú tulajdonosa.

A taorminai fények és színek, főleg a görög színház páratlan színvilága a Napút festőjét, Csontváry Kosztka Tivadart is elvarázsolta.
„Ez a város nem festmény, hanem lenyomata mindannak, ami a Földön teremtetett, hogy gyönyörködtessen szemet, lelket, képzeletet” – vélekedett a jeles francia író, Guy de Maupassant, akit ugyancsak foglyul ejtett e szépséges hely. Főképp annak legfőbb látványossága, a Teatro Greco. Megfestésére évekig készült a magyar festőzseni. A taorminai élmények alapján kellett megismernie a görög művészetet, s ehhez kapóra jött neki a kultikus eredetű dolgok iránti erős vonzódása. Tanulmányozta a színek intenzitását, kereste azok dekoratív fokozásának lehetőségeit, a színház, a tenger, az Etna geometriai rendjének egységét.

S hogy milyen hatást váltott ki a kész művel az alkotás színhelyén? Erről ő maga tudósított 1912-ben.

„Meg kell jegyeznem, hogy a húszméteres festmény, mikor a műterem ajtaját megnyitottam, a közönségre olyan hatással volt, hogy tombolt meglepetésében: az utca tele volt azzal, hogy il maestro ungherese trovato nostro teatro greco. Már itt nagyobb összeggel a festményt ott akarták tartani. Ezzel az eredménnyel búcsúztam el a hosszú vajúdás után Taorminától.”

Ne legyenek illúzióink: Csontváryt a mai városlakók egyáltalán nem ismerik. Nem is hallották a nevét. A görög színház sokféle képével díszített ajándéktárgyak közül egyetlenegyen sem láthatjuk a nagy művet. A város sétálóutcáján levő múzeumban tettem fel naivan a kérdést, hogy miért nem büszkélkednek a magyar festővel, akinél szebben senki nem festette meg városuk látványosságát? Értetlenül néztek rám. Nem mintha megnyugtatott volna, de Ferdinand Georg Waldmüller és Thomas Cole festményéről sem hallottak, pedig ők is megörökítették a látványt. Ligeti Antal nevével elő sem álltam. Ő az 1850-es években festette meg a taorminai görög színházat. Ötven évvel korábban, mint Csontváry.

Taorminában a művészettörténészek megállapítása szerint háromszor járt Kosztka Tivadar. Először 1901-1902 telén, másodszor 1903-ban, harmadszor pedig már a görög színház csalogatta vissza 1904-1905 telén. Második látogatása során ugyanis képtelen volt úgy megfesteni a színházat, ahogy szerette volna. Lélekben is nagyon készült a munkára.

„A festészetben előbbre jutni Isten adta képesség nélkül nem lehet – írta –, maradandó, történelmileg jelentős dolgot alkotni az égi mester hozzájárulása nélkül lehetetlenségszámba megy. Pusztán akarattal, iskolai képességgel monumentális motívum előtt hiába töltjük az időt, hiába kenünk fel színeket a vászonra, abból ki nem kerül Isten segítsége nélkül a napút-távlat soha.”

Egyiptomban és Görögországban járt a harmadik taorminai útja előtt. Távolból akarta átgondolni mindazt, ami festőként foglalkoztatta.
„Athénból Taorminába siettem, ahol reám várt egy olyan naplemente, amellyel tisztában voltam, hogy az lesz a világnak a legszínesebb napút-festménye” – jegyezte fel naplójában. Első és második taorminai útjáról hét festmény ismeretes. A Füstölgő Etna, a Holdtölte Taorminában és a Mandulavirágzás Taorminában azon az útszakaszon készült, amely a tengerpartról vezet fel a városba, a hegy oldalán sétálva. A második csoportba tartozó négy kép egy hosszabb séta négy megállója lehetne. A közel hetven évig lappangó Olasz halász, amely a Szent Katalin-templom mellett álló Palazzo Corvaia udvarát mutatja az isteni gondviselést szimbolizáló idős férfi alakjával. Az arab, román és gótikus stíluselemeket magán viselő kis palota udvara mitikus atmoszférájával valósággal benyeli az idegent. A lépcső mellett álló, botjára támaszkodó halász azúrszínű sapkája és palástja Csontváry mesterien kikevert kékje. Ehhez kapcsolódik a Piazza San Antonión festett Olasz város, a Mandulavirágzás és a Hegyi út Taormina felé, amely Villa Pompeji néven is ismert.

„Taorminából két évi tartózkodásom után világ körüli útra kellett mennem, és viharos tengeren napokig bolyongva mindent felejtenem” – jegyezte fel nagy valószínűséggel azután, hogy a görög színház rendkívüli világító erejét elsőre, az első tanulmányában nem tudta kihozni. Harmadik taorminai útjához már a Teatro Grecót ábrázoló két kép kapcsolódik: a Kis Taormina és A taorminai görög színház romjai.

Kis utcák, szűk lépcsők vezetnek az 5400 nézőt befogadó arénába, ahol egykor gladiátorjátékok és színházi előadások zajlottak. Ma inkább komolyzenei koncertek és operaelőadások színhelye, ám ha éppen „szabad a pálya”, 10 eurós belépőjeggyel a turisták veszik birtokukba.

Itt ülni, ezen a domboldalba illesztett, félköríves nézőtéren kétségkívül életre szóló élmény. Még előadás nélkül is. A színpadot és a mögötte emelkedő falat a római korban építették. Az ülőhelyeket direkt úgy vájták a sziklába, hogy az előadás háttere a természet legszebb része legyen. A tenger kékje, az égbolt vöröse, az Etna fehér kúpja, a távolban Calabria hegyei, a közelben romantikus, régi épületek, virágoktól pompázó kertek. Két és fél évezredes kultúra ölel körbe bennünket. Oldalépületek, árkádos folyosók, bolthajtások, szoborfülkék, esővíz elvezetésére szolgáló csatornák, oszloptöredékek gazdagítják az amúgy is gazdag látványt. És az akusztika! Ülhet az ember a nézőtér legfelső peremén, ott is mindent tisztán hall a színpadról. A színekről nem is beszélve! Azok a sárgák, azok a zöldek, azok a vörösek, azok a kékek…! Taorminában valahogy minden földöntúlivá válik. Itt még karácsonykor is tűz a nap, érik a gyümölcs. A világ legfinomabb carbonaréját ettem itt, közvetlenül a város kapujában, egy sarki kis étterem teraszán. A borok, a sütemények is rendkívül ízletesek. A főutca végén, Kristina delikáteszboltjában mirtuszlikőr, mandulabor és rummal ízesített narancsdzsem is kapható. S akinek ez is kevés, az sétáljon fel Castelmolába, a csend hegyi megállójába, és üljön be a Bar Turrisibe, ahol még a leghűvösebb napokon is átmelegszik a teste. És lesz egy felejthetetlen, kézzel fogható élménye. 

A szerző a Vasárnap munkatársa