Fogom a kezed, s megyek, ahová te mész

Hatvanhoz közelebb bővül a használati szótár. A közlendő gondolat fésületlenül lát világot, nincs jelentősége a kozmetikázásnak. Ilonka harmincöt éves házasság után ejti ki száján a legőszintébben:

– Te vagy hülye. – A nagy „T”, mint életet tápláló búzatáblán strázsáló villanypózna. Messziről észrevehető, nélkülözhetetlen. Az „e” tökéletesen illik a villanypózna mellé. Együtt félreérthetetlenül jelölik a címzettet. A „vagy” galántaias, pótolhatatlan. Acélkötélnél szilárdabban köti a két szót. A „hülye” jelző nem a hétköznapok használatáéban értendő. Kiemelt, kiérdemelt, bizalmas mérettetést jelöl. Kedvesen őszintén, amit két egyenlő hullámhosszon gondolkodó lény ért, érthet.

Ilonka kálváriája akkor kezdődött, amikor az első szúrást érezte deréktájon. A szakorvos kertelés nélkül röntgenvizsgálatot írt elő. A felvétel vizsgálatához az idős orvos feltette aranykeretes szemüvegét, ami orra hegyéig csúszott.

– Á, Icuka, Icuka, valami itt nincs rendben! – mondta nyíltan, amit látott, fejét csóválva. Az ablakhoz lépve tartotta maga elé újra a felvételt. Határozottan megállapította a kórképet. – Az egyik veséje nem végzi feladatát. Javaslom eltávolítását, csoda, hogy eddig nem okozott nagyobb galibát – zárta le a vizsgálatot. Ilonka kővé meredt.

– Doktor úr, nincs gyógyszer vagy más megoldás?

– Nincs, sajnos nincs. Javaslom az operációt, minél előbb, annál jobb.

Ilonka a kórlapon feltüntetett időponthoz viszonyította az idő múlását. Testileg, lelkileg felkészült a megjelölt napra. A műtét, hála Istennek és a fővárosi kórház nagy tudású professzorának, sikerült. A gyors gyógyulást segítette erős szervezete, megértő, segítőkész környezete.

Az élet tartalma, értéke nem változott, alig negyedkilónyi vesével lett könnyebb. Szorosan fogták egymás kezét, mindenhová eljutottak, a tempó mérséklődött.

A családnak újra muzsikát jelentett, amikor egy vesével, elszánt akarással irányított. – Te vagy hülye – mondta, mint régen. Zsörtölődéseit olykor improvizálta, régi énjében tündökölt.

Néhányadik ellenőrzéskor a tapasztalt szakorvos meggyőzően közölte. A vese sokáig nem bírja a leterhelést. Várakozólistára került, ez annyit jelentett, ha lesz megfelelő szerv, az átültetést elvégzik. Lett megfelelő vese. Párja ajánlotta fel. A vizsgálat kimutatta, az átültetés orvosilag kivitelezhető. Izgalommal telt napok következtek, amikor közömbös a szaglás a kávé illatára, a szem nem érzékeli a virág gyönyörűségét. A tudat keresi a megnyugvás perceit, amikor álmatlan éjszakák zsinórban követik egymást.

A műtét eredményesen végződött. Egymást segítve hagyták el a kórházat, ketten két vesével. Mosolyogva, egymás kezét szorították. Szigorúbb lett az eddig is betartott étrend, de az együttélés szépítette, tartalmat adott az idő múlásának, melegítette a szíveket. A nap akkor is ragyogott, amikor, Ilona állította, férje szólította. – Tedd félre a könyvet, megárthat a rengeteg gyógymód, amiről ír! Inkább gyere velem, érj utol! – hallotta egyre távolabbról. – ... vagy Te! – súgta felé bársonyos hangján. Válasz nem érkezett. A férje elment.

A házhoz tartozó terjedelmes kert az erdő széléig ért. Kőrisfából faragott asztal, pad elrendezve úgy, hogy derekát nekitámaszthatta az öreg fának. A bekerített részen belül néhány mohás törzsű tölgy árasztotta a nyugalmat. Pacsirták, sárga rigók trilláznak, fecskék ropják szélsebes táncukat. A világnak a csipetnyi része a természet koncertterme.

Sasszemével észrevette, új csillagablak nyílt a ragyogó égbolton. Férje szólította. – Hogy érzed magad? Mi dolgod volt ma? – kérdezősködött folyton. A csillagból érkező üzenet egy nap szólította. – Nincs ki fogja a kezem, gyere! – Ilona megnyugodott. – Megyek – susogta halkan. Reggel tudódott ki, el is ment csendben.