Fiúk a hegyről, homokzsákokkal

Azért rakták a zsákokat, mert tudták, hogy azzal segítenekTASR-felvéteAz elmúlt hetekben a Duna mellett élők közül alighanem mindenki legalább egyszer megnézte a hatalmasra duzzadt, partokat elmosó folyamot. Nálunk, Párkányban is. A sajtósok is fényképeztek, filmeztek (ki a földről, ki valamelyik helikopterről lógva) – ahogy a civil lakosok. Ez a „civil” kifejezés gondolkodtatott el, amikor sokadszor baktattam le a megvadult folyó partjára. Hogy mit jelent áradáskor a „civilség”. Azokat az embereket, akinek a pincéjébe már feljött a talajvíz? Azokat, akik aggódnak az otthonuk épsége miatt? Vagy a szimpla érdeklődőket? Úgy vélem, ilyenkor már nem erről szólnak a dolgok. Az ember, „a mindenség polgára” minden folyóparti településen hasonló aggodalommal figyelte a vizet. Mert – a sokszor emlegetett Petőfi strófát idézve – „Azért a víz az úr!” S ezt az urat lehet szolgálni, megzabolázni, de „úri indulatait” megkerülni soha... Illetve lehetne, persze, ha az ember nem azzal lenne elfoglalva, hogy kicsinyes pártoskodások mocskába fojtsa az elemeket (is) – így, választások előtt ugye ismerős a sok óriásplakát óriási ígéreteket és óriási jövendőt felvázoló szövege (lásd Ficot és a régi-új politikusgeneráció többi tagját) –, de mégis, „Azért a víz az úr!”. Ez most nem egy utólagos árvízi helyzetjelentés lenne, aki viszont járt az erejüket megmutató vizeknél, az most talán kicsit figyelmesebb. És óvatosabb. Mert megérezte, hogy az elemek menynyivel hatalmasabbak és erősebbek nálunk. A víz is, a (tisztítva) iható, amiben normális körülmények között lehet lubickolni is. És hallhatta a hirdetéseket, hogy aki tud, segítsen gátat rakni. És láthatta a kiskatonákat például. Itt jön a „civilség”. Jómagam világéletemben pacifista voltam, fegyvert látni sem bírok, és amikor a felmenőim arról beszélnek, hogy azért a katonaságnak is volt némi nevelő ereje, már nevetni sincs kedvem. Most, amikor a Duna mellett ott láttam ezeket a fiam-korabeli fiúkat, kissé megváltozott a véleményem. No nem az állami „kényszerhadsereget” illetően... Kivezényelték őket, árvíz van, rakják a homokzsákokat. És hordták, rakták, bokáig érő iszapban, az ártérben. Vigyorogtak, hogy semmi vész, hát itt vannak ők is; ha ledől a gát, majd újjáépítik. Vegyes társaság volt, magyarok, szlovákok... Kiskatonák. Néztük, hogyan dolgoznak. A homokzsákhegyek nyúltak, hamar végigértek a partoldalon. Azután – a pihenőidőben – beszélgettünk. És azonnal mindegy lett, hogy ki honnan jött, ki mit tanult, vagy mivel foglalkozott. Katonafiúk, akik éppen az országos árvíz ellen próbáltak tenni valamit. Ott, ahová küldték őket... De mégsem, a terepegyenruha ellenére sem katonák voltak. „Civil” fiatalok, akik éppen úgy megrendültek az áradattól, mint bárki más. Volt, aki elmondta, hogy a tátraalji hegyekben sem élt meg hasonlót, míg társai a szüleik 1965-ös dunai áradástörténeteiről meséltek...

Egy biztos: valamennyien azért rakták a zsákokat, mert tudták, hogy azzal segítenek. S nem parancsra.

A víz elvonul, jön az ősz, s jönnek a választások. Igaz, a kettő nem függ össze. Parancs sincs, csak a puszta tények. Hogy ha legközelebb jön az ár (amit soha, senki nem vár, pedig vannak vízügyi – és más – szakembereink), akkor mi lesz? Azt hiszem, az óriásplakátok árnyékában ez is elgondolkodtató.