Fegyveres pilóták: biztonság vagy veszély?

A döntést kitörő örömmel fogadta a jogszabály kezdeményezője és legfőbb támogatója, a 43 amerikai légitársaság 66000 pilótáját tömörítő ALPA (Air Line Pilots Association) szövetség, mely élvezte annak a „Nemzeti Fegyver Szövetségnek” a támogatását, amely évek óta sikeresen akadályozza az amerikai fegyvertartási szabályok szigorítását. Különösen nagy siker volt a kezdeményezők számára, hogy a képviselőház a törvényjavaslat „kísérleti jellegén” túllépve mindjárt a véglegesnek szánt megoldás mellett döntött, azzal hogy az eredeti szövegtől eltérően nem korlátozta a fegyvert viselők számát az összes pilóta 2 százalékára, és az intézkedést sem két év próbaidőre, hanem időkorlát nélkül vezette be.

Ugyanakkor a lépést még a fegyverimádatáról ismert Egyesült Államokban sem kísérte osztatlan lelkesedés. A hosszan tartó, heves vitában nem csak a törvényhozók, de a repülés szakemberei és a széles közvélemény is részt vett. Alighanem a politikusok sem mondták még ki az utolsó szót, hiszen a jogszabályt el kellene fogadnia a szenátusnak is, ahol a jelek szerint tekintélyes erők ellenzik, akárcsak az amerikai kormányban, mely szintén nincsen elragadtatva az ötlettől. A közvetlenül érintettek közül nem mutatkoztak különösen lelkesnek a légitársaságok és a légiutas-kísérők sem.

A pilóták kezdeményezése tavaly szeptember 11-re nyúlik vissza, amikor arab terroristák öngyilkos akcióikhoz használtak eszközül négy eltérített amerikai utasszállító repülőgépet. Az ALPA pilótaszövetség álláspontja szerint nem lehet elvárni a pilótáktól, hogy egy esetleges terrortámadáskor tétlenül várják, amíg a támadók betörik a pilótafülke ajtaját, majd puszta kézzel szálljanak szembe az elszánt és valószínűleg felfegyverzett túlerővel. Végül, ha a pilótafülke feletti uralmat elveszítve mégis életben maradnának, akkor tehetetlenül kelljen várniuk a történet befejezését, mely ilyen esetben nem sok jót ígér a repülőgépen tartózkodók számára. A szeptemberi öngyilkos gépeltérítések után ugyanis számolniuk kell azzal, hogy az eltérítők ismét élő bombaként akarják használni a repülőgépet és utasait, akik akkor sem járnak sokkal jobban, ha az amerikai hatóságok időben közbeavatkoznak, mert a közbeavatkozás szinte biztosan a repülőgép lelövését jelenti.

A jogszabályt ellenzők szerint viszont a pilóták felfegyverzése alig javítja a terroristák elleni védekezés esélyeit, ugyanakkor újabb súlyos veszélyek forrásává válhat. Véleményük az, hogy a pilótáknál lévő lőfegyver egyáltalán nem riasztja el a fanatikus terroristákat, bár annyiban tényleg megnehezíti dolgukat, hogy a szeptember 11-én használt papírvágó késeknél valamivel hatékonyabb fegyvereket kell majd bevetniük. Ugyanakkor a helyéhez kötött és esetleg meglepett pilóta semmiképpen sem egyenrangú ellenfele a külön erre a célra kiválasztott, kiképzett és felfegyverzett elszánt támadóknak.

A szeptemberi támadás előtt a pilótákat arra oktatták, hogy mindaddig működjenek együtt a gépeltérítőkkel, amíg ez látszik szolgálni az utasok és a személyzet biztonságát. A módszer többnyire be is vált a repülőgéppel szökni próbáló vagy váltságdíjat követelő eltérítők esetében. Az öngyilkos terroristákkal viszont nem lehet együttműködni, őket bármilyen áron távol kell tartani a pilótafülkétől. Erre szolgálnak a megfelelően megerősített ajtók, melyek ellenállhatnak az ostromnak addig, amíg végrehajtják a kényszerleszállást. Az ilyen gépet vezető pilótákat nem lehet a fülkeajtó kinyitására kényszeríteni az utasok vagy a légiutas-kísérők életének fenyegetésével sem, hiszen semmilyen fenyegetés nem lehet súlyosabb annál a veszélynél, hogy a terroristák megszerezve a repülőgép feletti uralmat, rázuhannak vele valamelyik célpontjukra.

A lőfegyverrel rendelkező pilóta lelkiismerete viszont ilyenkor azt követelheti, hogy fegyverével siessen fenyegetett kollégái és utasai segítségére, ám a fülkeajtó kinyitásával éppen maga számolná fel a gépeltérítők útjában álló legerősebb akadályt.

További ellenérv a pilótafülke militarizálása ellen, hogy az ott lévő rendkívül érzékeny berendezések vagy ablakok keresztüllövése még akkor is súlyosan veszélyezteti a gép biztonságát, ha a fegyvert egyébként teljesen indokoltan és szakszerűen használták. Egy olyan roham elhárítására, ami az egész gépet akarja elpusztítani, természetesen indokolt lehet vállalni a lövöldözéssel járó kockázatot, ám a pilótafülke elleni támadások csak ritkán ennyire veszélyesek. Az erőszakos behatolási kísérletek túlnyomó részét bomlott agyú emberek követik el, akiknek megfékezéséhez teljesen indokolatlan olyan eszközöket bevetni, melyek mellékhatásként akár az egész gép vesztét is okozhatják. A pilótáktól viszont nem lehet elvárni, hogy az első pillanatban felismerjék egy váratlan támadás igazi jellegét. A behatolók biztonságosabb leküzdéséhez különleges fegyverek állnak már rendelkezésre. A United Airlines légitársaság például 1300 darab elektromos önvédelmi sokkolót vásárolt pilótái számára, akiket jelenleg képeznek ki az eszköz használatára. Még a lőfegyvereknek sem kell szükségszerűen veszélyt jelenteniük a repülőgép szerkezetére. Vannak már olyan „törékeny” lövedékek, melyek emberi testen áthatolnak ugyan, de a keményebb felületeken szilánkokra fröccsennek. Nem hallani azonban arról, hogy az amerikai pilótafülkékben ilyet szándékoznának alkalmazni.

Végül azért is kifogásolják sokan a pilóták felfegyverzését, mert ezáltal jórészt értelmét veszíti az utasok felszállás előtti, rendkívül alapos biztonsági átvizsgálása. Nem kell ugyanis fegyvert csempésznie a fedélzetre annak, aki ott valahogyan meg tudja szerezni a pilótákét. Sokan azzal is számolnak, hogy a pilótafülkékben szállított számtalan lőfegyver közül – Murphy törvényeinek megfelelően – előbb vagy utóbb valamelyik véletlenül el fog sülni. Talán nem fog embert találni, de repülőgépben bizonyára kárt tesz majd. Remélhetőleg nem túl súlyosat.

A pilóták felfegyverzésének ellenzői szerint a gépeltérítéseket hagyományos módszerekkel, de egyre hatékonyabb eszközökkel kell megakadályozni. Először is tartósan fel kell számolni azokat a terrorista csoportokat, melyek szervezeti és anyagi hátteret nyújthatnak az ilyen akciókhoz. Jelenleg ez az elsőrendű célja az amerikai diplomáciai és katonai tevékenységnek. Ameddig ezt a célt nem sikerül elérni, a repülőtereken szigorú biztonsági ellenőrzésekkel minimálisra kell csökkenteni annak az esélyét, hogy rossz szándékú személyek veszélyes eszközökkel vagy anyagokkal a repülőgépek fedélzetére juthassanak. Ha a terroristáknak mégis sikerülne kijátszaniuk az ellenőrzést, akkor is minden lehetséges módon meg kell gátolni őket abban, hogy átvehessék az uralmat a repülőgép felett. Ennek elsőrendű eszköze a pilótafülke biztonságos elszigetelése az utastértől olyan megerősített válaszfallal és ajtóval, melyet csak szigorú rendszabályok betartása mellett nyithat ki repülés közben a személyzet. Az aktív védekezés hatékony szereplői a speciális kiképzésen átesett és különleges fegyverekkel felszerelt „skymarshall”-ok, akik az utasok között észrevétlenül elvegyülve meglepetésszerűen tudják ártalmatlanná tenni a támadókat. Nagyon fontos eszköz lehet a zárt láncú videorendszeren alapuló megbízható belső kommunikáció is, hiszen ha a pilóták időben értesülnek a kezdődő támadásról, gyorsan le tudják tenni gépüket a földre, ahol már nem sok értelme marad az eltérítésnek.