Ez teljesen más válság lesz

Az első sokk a kínai–amerikai kereskedelmi- és valutaháború, amelyet Donald Trump kormányzata tovább fokozott a kínai exportra kilátásba helyezett vámokkal, és formálisan valutamanipulátornak nevezte Kínát.

A második az Egyesült Államok és Kína közti fortyogó technológiai hidegháborút érinti. A vetélkedésben, amely a „thuküdidészi csapda” összes jelét magán viseli, az Egyesült Államok és Kína a jövő technológiájánk uralásáért küzd: mesterséges intelligencia, robotika, 5G stb.

Az Egyesült Államok a kínai Huawei óriásvállalatot azon külföldi vállalatok listájára tette, amelyek nemzetbiztonsági kockázatot jelentenek. Bár a vállalat ideiglenesen kivételt kapott, ezért továbbra is használhat amerikai alkatrészeket, a Trump-kormányzat bejelentette, hogy a listát a Huaweihez kötődő 46 vállalattal bővíti.

A harmadik nagy kockázatot a kőolajellátás jelenti. Noha a kőolaj ára hetekkel ezelőtt csökkent, a kereskedelmi, valuta- és technológiai háború csökkenti a keresletet a kőolaj iránt, ezáltal az árat is, egy amerikai összetűzés Iránnal ellentétes hatású lenne. Ha katonai konfliktusra kerülne sor, a kőolaj ára hirtelen megugorna és recesszióhoz vezetne, így történt a Közel-Keleten 1973-ban, 1979-ben és 1990-ben.

Mindhárom potenciális sokknak stagflációs hatása lenne, emelkedne az importált fogyasztási cikkek, a nyersanyagok, a technológiai alkatrészek és az energia ára, s közben a beszállítói hálózat megbontásával csökkene a kínálat. Súlyosabb azonban a helyzet, mivel a kínai–amerikai-konflikus a tágabb deglobalizációs folyamatokat gyorsítja fel, az egyes országok már nem támaszkodhatnak hosszú távon az integrált hálózatok stabilitására. Az árucikkek, szolgáltatások, tőke, munkaerő, információ, adatok és technológia kereskedelmének balkanizálódásával minden iparágban növekednek a globális előállítási költségek.

Ráadásul a kereskedelmi és valutaháború, valamint a versengés a technológia uralásáért kölcsönösen erősítik egymást. Vegyük a Huaweit, amely az 5G technológia területén ma világelső. E technológia hamarosan olyan standard lesz, amelyre a civil és katonai infrastruktúra nagy része támaszkodhat, nem beszélve a fogyasztási cikkekről, amelyeket a dolgok internete köt össze. A beépített 5G chip azt eredményezi, hogy bármi, a pirítóstól a kávéfőzőig, lehallgató készülékké alakítható. Ha a Huaweire nemzetbiztonsági kockázatként tekintünk, akkor ugyanez mondható majd el kínai fogyasztási cikkek ezreiről.

Nem nehéz elképzelni, hogy a mai helyzet a nyílt, globális kereskedelmi rendszer teljes összeroppanásához vezet. A kérdés tehát az, hogy a monetáris és fiskális döntéshozók készen állnak-e a hosszú távú – esetleg tartós – negatív keresleti sokkra.

A hetvenes évek stagflációs sokkjára a monetáris intézmények a monetáris politika szigorításával válaszoltak. Ellenben ma a nagy központi bankok, mint az amerikai Fed, tekintettel az alacsony inflációra és kilátásokra, a monetáris politika enyhítésének elvét követik. A központi bankok a kőolajsokk által kiváltott bármilyen inflációs nyomásra árkorrekcióként tekintenek, nem az infláció tartós növeléseként.

A negatív keresleti sokk idővel átmeneti negatív kínálati sokká válhat, ami a fogyasztás és a tőkekiadás visszafogásával csökkenti a növekedést és az inflációt. A jelenlegi körülmények között, tekintettel a a három potenciális sokk valószínűségére, intenzitására és tartósságára, az amerikai és a globális vállalati tőkekiadásokat súlyosan csökkentik.

Mivel az amerikai, európai, kínai és más ázsiai cégek megnyirbálták a tőkekiadásaikat, a globális technológiai és feldolgozóipar már most recesszióban van.  Az egyetlen ok, amiért még nincs globális visszaesés, az az, hogy a lakossági fogyasztás továbbra is nagyon erős. Ha valamelyik negatív kínálati sokk következtében emelkedne az importált cikkek ára, az érintené a háztartások jövedelmét és a fogyasztói bizalmat, a globális gazdaságot pedig valószínűleg recesszióba billentené.

Ha figyelembe vesszük a rövid távú aggregált kereslet csökkenésének lehetőségét, akkor a központi bankok helyesen cselekednek, amikor enyhítenek a monetáris politikájukon. Csakhogy a fiskális döntéshozóktól is hasonló rövid távú intézkedésekre lenne szükség. A növekedés és az aggregált kereslet jelentős visszaesése anticiklikus fiskális enyhítést követel meg, ami megfékezheti a recessziót.

Középtávon azonban nem optimális reagálni a kínálati megingásra, hanem alkalmazkodni kellene, további enyhítés nélkül. Végül is a kínálat csökkenésének a kereskedelmi és technológiai háborúk következtében, és a potenciális növekedés csökkenésének is, többé-kevésbé állandónak kellene lennie. Ugyanez érvényes a brexitre is: a távozás az Európai Unióból tartós negatív keresletet hoz, tehát alacsonyabb potenciális növekedést is.

Az ilyen típusú sokkot nem lehet fiskális vagy monetáris politikával megfordítani. Rövid távon ugyan lehet kezelni, de hosszú távon az infláció növekedéséhez vezetne, ami messze meghaladná a központi bankok célkitűzéseit. A hetvenes években a központi bankoknak két nagy olajválsággal kellett megküzdeniük, ami úgy végződött, hogy nőtt az infláció, tarthatatlan lett a költségvetési hiány és megugrott az államadósság.

Végül van itt egy nagy különbség a 2008-as világgazdasági válság és a kínálat visszaesése – ami hatással lehet a világgazdaságra – között. Az első válságnál a az aggregált kereslet nagy visszaesése történt, a megfelelő monetáris és fiskális eszközökkel reagáltak rá. Ma azonban a világ tartós kínálat-visszaeséssel számolhat, ami középtávon nagyon más intézkedéseket igényel. A károk enyhítése végtelen monetáris és fiskális eszközökkel nem lesz észszerű megoldás.
 

Nouriel Roubini
© Project Syndicate