Ez igen! és Hoppá!

Nagyon nem szeretem, ha idegen településen órákig bolyongva kell keresnem azt az intézményt, ahol dolgom van. Érdeklődésemre hol azt a választ kapom, hogy „nem vagyok idevalósi”, hol azt, hogy „magam sem tudom”. Ha végre útbaigazítanak, az maga a megkönynyebbülés. A minap egy csallóközi falun hajtottam keresztül, s vezetés közben ámulatomban önkéntelenül azt mondtam: ez igen! Hogy mit láttam? Mutatós kis táblák jelezték az irányt a falu összes intézménye felé. Jó volna, ha az arra illetékes személyek felfigyelnének minden ilyen hasznos dologra, s ha csak a legparányibb lehetőség adódik is rá, hogy ki-ki a saját településén megvalósítsa a jó ötleteket, mindent meg is tennének a jó ügyek érdekében.

Szintén autóban ülve, vezetés közben figyeltem fel az egyre gyakrabban látható valóságra, mégpedig arra, hogy szép lassan ellep bennünket a szemét. Egyre többen vannak ugyanis a nemtörődöm felelőtlenek, akik zsákostól, táskástól hajigálják ki az út mellé hasznavehetetlen kacatjaikat. Azzal védekeznek, hogy nagyon magas a szemételszállítási díj. Hoppá! No azért álljon meg a menet, hova jutnánk, ha mindnyájan ezt tennénk? Azt kellene végre tudatosítani az emberekben, hogy az milyen sokba fog majd egykor kerülni gyermekeinknek, unokáinknak, hogy iható vízhez, szívható levegőhöz jussanak, ha ezt mi így folytatjuk.