És eljön a királyfi hófehér paripán

Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer valahol a Nagy Amerikai Álomország északkeleti részén egy kislány. Értelmiségi családja – egyetemi tanár papa, angol irodalomból doktorátust szerzett mama, aki természetesen kis családja érdekében lemondott karrierjéről – lelkesen támogatta írói ambícióit, és az eredmény nem is maradt el. Tizennyolc éves, amikor a New York Times közli első írását, s a kislány egy csapásra híressé válik. Tucatjával kapja a felkéréseket különböző lapoktól, regényeket, forgatókönyveket ír. Ám ami még ennél is fontosabb: megtalálja az igazit egy világhírű amerikai író személyében, aki miután olvasta első művét, levelezni kezd vele. A levélváltásból találkozás és – legalábbis a lány számára – életreszóló nagy szerelem lesz. Nem is habozik, feladja egyetemi tanulmányait, a férfihez költözik. Boldogan élnek – majdnem fél évig. A kislánynak huszonöt évébe telik, mire kigyógyul ebből a szerelemből.

Joyce Maynard amerikai írónő a magyar olvasó számára elsősorban az 1990-es évek elején megjelent Baby Love című regényének köszönhetően ismerős. Legutóbbi műve idén jelent meg magyarul Otthon a világban címen. Már az első regény is sok önéletrajzi elemet tartalmaz, új könyvében pedig az idén ötvenéves írónő tükröt tart eddigi életének.

A regény fő motívuma a szerző életét gyökeresen megváltoztató kapcsolata a világhírű amerikai íróval, a legendás Zabhegyező szerzőjével, J. D. Salingerrel. Salingert először – látszólag – a fiatal lány tehetsége, tisztasága nyűgözi le, később, a személyes találkozás után már a nő is elbűvöli. Hamarosan összeköltöznek. A férfi harmincöt évvel idősebb a lánynál, ám eleinte mindketten őszintén hiszik, hogy szerelmük képes ezt a korkülönbséget áthidalni.

E szerelem története uralja a regényt, akárcsak a szerző későbbi életét. A fiatal lány meg van győződve arról, hogy az ilyen kivételes személyiségtől kapott érzelmek is kivételesek, hogy semmi-senki sincs a világon, aki ilyen boldoggá tudná tenni. Mindenben aláveti magát a férfi akaratának. Közben pedig boldogtalan, hiányolja régi életét, magányos. Mégis hiszi, hogy ha mindenben a férfi kedvére tesz, akkor érdemes lesz a szerelmére. Salinger, aki már évek óta a világtól elvonultan él, aki megveti a világot annak minden hívságával, hamar terhesnek érzi Joyce társaságát, akit egyre inkább közönségesnek, hétköznapinak talál, mígnem egy napon kurtán-furcsán kiadja az útját.

Érdekes megfigyelni kettejük kapcsolatában a furcsa kettősséget, a nő-férfi, mester-tanítvány szerep összeolvadását. Az öregedő író eleinte arra biztatja a lányt, hogy legyen önmaga, ne hallgasson senkire, járja a saját útját, a későbbiekben többek közt éppen azt kifogásolja, hogy nem tud az ő igényeinek megfelelni. Egyik korai levelében azt is kifejti, hogy szerinte Joyce mindig jó író lesz, ám amikor a lány évek múltán, első regénye megjelenése után felhívja, Salinger közli vele, hogy műve ócska vacak.

A szakítás utáni korszak talán a regény legérdekesebb része. A fiatal nő kétségbeesett vergődése, a hitetlenkedés és a minden észérvnek ellentmondó reménykedés igencsak ismerős lehet az olvasónak – ha az nő. Maynard később természetesen szerelmes lesz, férjhez megy, gyerekeket szül. Első szerelmének emlékét azonban úgy ápolgatja magában, mint egy kivételes, különleges emléket. Évek telnek el, amíg rádöbben, hogy Salinger életében nem ő volt az egyetlen fiatal, tapasztalatlan lány.

Joyce Maynard életútja tipikus női sors. Szinte hihetetlen, hogy milyen pontosan követi azokat az állomásokat és esik bele azokba a hibákba, amelyek az átlagnő életét alakítják-keserítik. A családjáért érzett szeretet-szégyenérzet-bűntudat, anorexia, szexuális frusztráció, szerelme, később férje elhidegülése, magány. Mindegy, mivel foglalkozik, a szeretett férfi kedvéért hajlandó bármikor bármit föláldozni. Minden sikerét aszerint ítéli meg, hogy azt értékeli-e mindenkori szerelme. Nem számít, hogy mit produkál, hogy sikeres író, ha úgy érzi, „igazi küldetésében” kudarcot vallott. Szerelmével nem tudta megtartani Salingert, sem férjét.

Joyce Maynard nem tanít, nem mutat semmi újat. Csak fájdalmasan, arcpirítóan őszinte, kínos önreflexióra kényszerít. Keserű pirula, de le kell nyelni: hazudnak a tündérmesék, hazudik az, aki azt állítja, hogy a nők célja, hogy csupán szeretetet nyújtsanak, vállat, amin kisírhatja magát a világ. Magát csapja be az a nő, aki az igazit várja és elhiszi, hogy általa fog boldogan élni, míg meg nem hal.