Erősnek látszani

Farsang idején önfeledten, a vigasságnak, az örömnek próbálunk élni. A bennünk munkáló vágyainkat szeretnénk megvalósulva látni. Farsangi mulatságaink tartozéka a jelmez és az álarc. Művelődéstörténeti és fejlődés-lélektani szempontból is érdekes. Mágikus erőt tulajdonítunk az álarcoknak, a jelmezeknek. Kicsit azzá akarunk válni, amit magunkra öltünk. Mindnyájunkat saját vágyvilágunk motivál. A kislány felveszi anyja ruháját, a kisfiú belelép apa nagy cipőjébe. A kislány azt gondolja, ő tényleg a mama, a fiú azt, ő tényleg a papa, s megpróbálnak úgy is viselkedni. Kicsit így vagyunk a jelmezeinkkel is. Egy kicsit mi is mások szeretnénk lenni. Jó lenne erősnek látszani, elrejteni a gyengeségeinket, a nem megmutathatónak vélt oldalainkat, azt gondolva, hogy sokkal pozitívabban értékelne minket a környezetünk, ha olyan szépek lennénk, amilyenné a jelmez varázsol. Ugyanakkor a jelmez meg is véd. Tetteimért nem én felelek, hanem az, akinek látszani akarok. Viselünk-e álarcot a hétköznapi életben? Vagy csak arcaink vannak, amelyek mind rólunk szólnak, és képessé tesznek arra, hogy a másik emberrel kapcsolatba lépjünk? A különböző helyzetekben másként viselkedünk. Mi magunk vagyunk mindig, arcaink nem mindig szükségképpen álarcok. Előfordul, hogy hétköznapi álarcaink megtévesztik a másikat. Ha valaminek a látszatát akarom kelteni, tudva, hogy tőlem idegen. Előnyt szeretnék elérni vagy megfelelni a környezetnek. A hétköznapi életben az álarc veszélyes. Rádermedhet arcunkra, és a személy elveszti a kapcsolatát belső lényegével. Mert az ember személyisége legmélyéből meríti önmagát, azt juttatja érvényre a különböző helyzetekben. Ennek az a feltétele, hogy a megmutatott arcaink hozzánk tartozzanak.