Én meg azt hittem, hogy jó gyereknek lenni!

Megdöbbenéssel vettem a napokban a hírt, hogy Finnországban nem jó gyereknek lenni. Ez már csak azért is érdekes, mert ha jól tudom, Szantaklausz – akit gyerekkoromban még Télapóként tiszteltünk – is ennek a fagyos, tavakkal telehintett országnak a lakója. Gondoltam, legalább ő síkra száll a gyerekek jogaiért, de ez, sajnos, nem így van. Azért nem jó Suomi félszigetén gyereknek lenni, áll a tudósításban, mert a családon belüli erőszak, mely főképp az ifjabbak ellen irányul, hatalmas méreteket ölt. Mondhatni: divattá vált verni a gyereket.

A helyzet fölöttébb elkeserítő; mert ha a fagyos Észak ellentétjét, az állandóan napfényben fürdő fekete kontinenst, Afrikát veszem górcső alá, kiderül, hogy a gyerek élete ott sem fenékig tejfel. Szerintem az ott élő lurkók többsége nem is tudja, mi az a tejfel, s ha az UNICEF statisztikáit korrektnek tekintem, míg ezeket a sorokat megírtam, a harmadik világban több mint öt gyermek halt éhen. Egy másik elkeserítő sajátossága ennek a világrésznek, hogy némely országában a lakosság majdnem egyharmada az egyik legveszélyesebb kórtól, az AIDS-től szenved; egyre több csecsemő jön úgy a világra, hogy túlélési esélyei egyenlők a nullával.

De vegyük például Keletet! Japánban a társadalom részéről támasztott követelmények olyan magasak, hogy egy álló stressz a gyerek élete. Ez az ország vezeti évek óta az öngyilkossági statisztikákat, s leggyakrabban éppen a serdülőkorból a felnőttkorba lépő egyének vetnek véget önkezűleg életüknek. A technika ezer csodája között mintha elveszett volna a lényeg – az emberi kapcsolat. Ennél is roszszabb a helyzet a túlnépesedett Kínában, ahol még nem is oly rég a szülőcsatornából előbújó újszülött fejébe szúrt méreginjekcióval „szabályozták” a népszaporulatot.

A másik véglet a szabadság szinonimájaként is emlegetett Amerika, mely rengeteg elsőséggel büszkélkedhet. Például a fiatalkorúak kárára vagy éppen az általuk elkövetett erőszakos bűncselekmények számával. Ahol még az iskolák előtt kábítószert árusító dílernek is jogai vannak, s a fölérendeltség tudatának elsajátítása már az elemiben kötelező tantárgy, nem is lehet másképp. Nemrégiben egy amerikai riporter kétórás filmben tárta fel, hogy az amerikai hétköznapok legmeghatározóbb érzése nem a Coca Cola-érzés, s nem is a feneketlen völgy felett szárnyaló sas szabadságérzete, hanem az állandó rettegés. A következő terrortámadástól, attól, hogy mikor omlik öszsze megint egy perc alatt minden vagy éppen az arab származású szomszédtól.

Marad a „világ köldöke” – ahogy a középkor nagy misztikusai nevezték –, a Kárpát-medence. A helyzet ugyan itt sem rózsás, hiszen az állam (mindegy, hogy melyik) nem igazán mutat érdeklődést a hátrányos helyzetűek, a csonka családban vagy teljesen árván felcseperedő, esetleg fogyatékkal élő gyerekek iránt. Jó jel viszont az, hogy már beszélünk a családon belüli erőszakról, a gyerekek jogairól, s védelmük érdekében mozgásba lendült a civil szféra egy jelentős része. Végül is: hogy milyen világban élnek, s jól érzik-e magukat, csakis rajtunk múlik.