Emlős, küzdj!

Jaj, Isten ments! Mármint attól, hogy szavaznunk kelljen a világ urának személyéről. Bízok a Nagyfőnökben, hogy nem ír ki népszavazást a saját alkotmányáról, elvégre egyetlen egy voksolási lehetőséggel születünk, amit csak a legvégén dobunk bele az urnába – viszont egy életen át töprenghetünk azon, hogy mi végre? Blaszfémikus vagyok? Még szép. Ha emberi kvalitásokról van szó, minek előhozakodni az emlők méretével? És hogy lehet egy civilt a világ urának nevezni? És egyáltalán: miért kell minden társadalmi cselekvést nemi tükörben megmutatni, majd monstranciaként felmutatni az egymással szemező, polarizált népességnek? Nem vagyunk még eléggé egymásra ráizgulva? Naiv kérdések, tudom. Hisz nem vagyunk üres kézzel elengedve. Sőt, mindkét félnek keze ügyében van az arzenálja, amit be is vet, ha kell, ha nem. Csakhogy az én vallásom kifejezetten tiltja a nemi fegyverek bevetését polgári lakosság ellen, és egyik legfontosabb parancsolata a fair play. Emberként küzdök, ha muszáj (és muszáj), de nőként nem vagyok hajlandó. Mert nőként csak férfiakkal tudnék harcolni, azzal pedig elrontanám a világnagy társasjátékot, hisz az én Teremtőm is egy nemileg polarizált világot teremtett, ami nekem tetszik. (Mondám is néki, hogy ez jó, a gép forog, nyugodtan pihizzen.) Az már viszont kevésbé, ahogyan ezt a világnagy játéktáblát az egyes felek körülülik, hogy könyökölni, tülekedni kell a helyért, és hogy az egyébként „igen”-eket társadalmi nemekkel vétózzák meg. Beszélni, írni, megnyilatkozni veszélyes. Önkéntelenül is sarkig tárjuk az ajtót szavakból teremtett világunk belső terei felé. Amikor két ember szóba áll egymással, látszólag teremtmények beszélgetnek, a háttérben viszont a Teremtők között zajlik a trónok harca. Ennek az úr hangján megszólaló férfiúnak se én szóltam be, hanem a Teremtőm pörkölt oda neki, akinek rohadtul nem tetszik, hogy miközben Éva küzd, Ádám bízva bízik abban, hogy hiába. (No, most jól lebuktattam a Vén Demokratámat.) Hizsnyai Tóth Ildikó