Emberségből kitűnő

Furcsa kettős érzés kerít hatalmába, amikor belépek a Sziklakórházba, amely a Budai Vár alatt bújik meg. Libabőrös lesz az ember, közben csodálja is a korhoz képest nagyszerű felszerelést. Persze, ehhez egy kicsit beljebb kell menni. De már az előcsarnokban második világháborús gázálarcokat, fecskendőket – a félreértések elkerülése végett tű nélkül –, csajkát, evőeszközöket kínálnak. A falakon azoknak az orvosoknak, ápolóknak, nővéreknek a fényképe, akik itt, a János Kórház „kirendeltségén”, „fiókkórházában” dolgoztak, amelyben egykor, 1939 előtt még bort tároltak. Doktor Kadić Ottokár barlangkutató jött rá, hogy tökéletes óvóhellyé lehetne átalakítani.

1939-ben kezdődött a munka, az elsősegélyhelyet 1941-ben kezdték kiépíteni, és 1943-ban hozták azt a határozatot, mely szerint ide kórház kell. Rohamléptekben folyt a munka, hónapok alatt kiépült a kórház, 1944 februárjában szentelték fel. Eredetileg arra szolgált, hogy a légi támadások után itt lássák el a sebesülteket. A 30-as, 40-es években ugyanis kormányzati negyed volt a várban, azért is fontos volt, hogy ha valaki megsérül, legyen az irodista, vári lakó, bárki arról a környékről, azonnal el tudják látni. Az eredeti terv az volt, hogy a Sziklakórházban ellátják a sebesülteket, néhány napig ott lábadozhatnak, és amint lehet, továbbszállítják őket egy felszínen található kórházba. A háború, az orosz ostromgyűrű azonban felülírta a terveket. 1944 novemberétől már állandóan nyitva állt a kórház, és fogadta a sebesülteket, 1944. december 24-én pedig, amikor bezárult a szovjet ostromgyűrű, elképesztő mennyiségű beteget és sebesültet szállítottak ide. Hihetetlenül túl volt terhelve a kórház. Eredetileg 60 főre tervezték, úgy, hogy emeletes ágyakkal bővíthették, ha összetolták az ágyakat, 200 beteget is el tudtak látni. Amikor minden ágy megtelt, hordágyakon is feküdtek páciensek.

Ha benézünk a szobákba, a negyvenötös kép tárul elénk. Összetolt emeletes ágyak, két ágyon három sebesült, orvosok, ápolónők tüsténkednek körülöttük, azaz csak állnak, mert viaszfigurák, de olyan élethűek, hogy az ember azt várja, egyszer csak megszólal valamelyik beteg, vizet kér, a másik fázik, a harmadik a hordágyról néz kérő, fájdalmas szemmel, a sokadik is szeretne valamit, hiába fekszenek itt mozdulatlanul, kiterítve, viaszból megformálva. Olyanok, mintha élnének. 

És akkor még nem láttuk a műtőt. A korhoz képest jól fölszerelt, két pácienst is operálhattak egyszerre. Olyan speciális szerkezetük is volt, amelybe belehelyezték a törött lábat, melynek csontjai szétcsúsztak, és addig feszítették, amíg a csontdarabok nem találtak egymásra. Nos, nem szerettem volna átélni, de ma sem vágyom rá. Szinte hallom a sebesült jajgatását, segélykiáltását. Még akkor is, ha tudom, akkor már kloroformmal altattak. Jobb, ha továbbmegyünk.

A műtő is azt igazolja, hogy a Sziklakórház világszínvonalú volt, főleg, hogy a föld alatt oldották meg az egészségügyi ellátást. Volt a II. világháborúban is egy szellőztetőrendszere, annak köszönhetően nem alakultak ki a klasszikus barlangi körülmények, a magas párásodás, és így tudták a betegeknél cserélni a levegőt. Az 50-es évek végén, 60-as évek elején bővítették a rendszert egy atombiztos területtel, akkor új szellőzőgépházat kapott, amely sokkal hatékonyabb volt, mint ami itt állt a világháborúban. Az atombiztonság viszont már elavult, nem sokat segítene, ha atomtámadás érné Budapestet. Elrettentő példaként a kórház végén a falon fényképek Hirosimáról és Nagaszakiról – arról, milyen volt a két város közvetlenül az atomtámadás után. A lúdbőrzés azon nyomban visszatér, hiába az újraépített városok fényképe (tiszta Amerika), a felvételt látva, melyen az a kis lány néz szembe, aki azt hitte, meggyógyul, ha 1000 papírdarut hajtogat. Szadako 1943-ban született Hirosimában. Kétéves volt, mikor 1945. augusztus 6-án Hirosimára ledobták az atombombát. 1954-ben leukémiát állapítottak meg nála. Egy régi japán legenda hatására – mely szerint aki 1000 papírdarut hajtogat, annak az istenek teljesítik egy kívánságát – elkezdett darvakat hajtogatni, hogy azt kérhesse, meggyógyuljon. Mivel gyakran kevés volt a papír, mindenből hajtogatott, gyógyszeresdobozokból, képeslapokból. Egy elterjedt hiedelem szerint 644 daruval készült el haláláig, és a barátai a temetésére meghajtogatták a hiányzó madarakat, azokkal együtt temették el a 12 éves kislányt; a Hirosimai Emlékmúzeum kiállítása szerint azonban 1955 augusztusára sikerült meghajtogatnia mind az ezret. Szóval Szadako is megrázó élmény. Nem az atombiztos bunkerek kellenek, hanem az atomháború nélküli élet. Mindegy legyen, mennyire korszerű a Sziklakórház atombiztos részlege.

Út közben megnézzük, hol, hogyan működött a röntgen, hol ültek a rádiósok, akik folyamatosan kapcsolatban voltak a fönti világgal, hogy tudják, mikortól várhatják az újabb sebesülteket. A szellőzőberendezés majdnem olyan, mint manapság a klíma, csak nem szállítja körbe-körbe a kifújt levegőt, mint némelyik legújabb berendezés.

56-ban, a forradalom alatt is kórházként használták, a személyzet akkor is a János Kórházból, illetve a várból érkezett, mindenkit ápoltak. Eredetileg civil kórháznak épült, de válogatás nélkül mindenkit elláttak itt, katonát, férfit, nőt, gyereket. Nemre, etnikumra, vallásra való tekintet nélkül. Az is előfordult, hogy német katonák jöttek be, őket sem utasították el, de nekik volt egy úgynevezett lazaretük, oda vissza kellett menniük. A világháborúban forradalmárok is voltak itt, civilek, szovjet kiskatonák, katonai rangot viselők, bárki, aki megsérült.

A Sziklakórházban a tárgyak eredetiek. A II. világháború után leszerelték a kórházat, az eszközöket vagy vidékre vitték, vagy a János Kórházba, hogy a betegellátás a felszínen is beinduljon. Az ötvenes években úgy határozott a kormány, hogy a Sziklakórházat újra fel kell szerelni, atombiztossá tenni, akkor kezdték újra felszerelni. A padlózat a negyvenes évekből van, a műtőben is van néhány tárgy, ami a negyvenes évekből való. A folyosón láthatunk egy hagyatékot, Seibriger András sebészorvos családja ajándékozta a kórháznak. Ő az egyetlen orvos, aki a második világháborúban és a forradalom idején is itt dolgozott. A gyűjteményt otthon találta meg a család, és a doktor úr lánya a Sziklakórháznak ajánlotta föl.

A legrégebbi rész a légoltalmi központ. Az itt dolgozók oktatták a civileket, hogyan kell viselkedni légitámadás idején. Volt egy telefonközpont, amellyel a várban levő iskolákat, minisztériumokat, fontosabb intézményeket tudták egyből értesíteni, ha gyanúsnak láttak egy berepülést, hogy meneküljenek óvóhelyre, illetve a várnegyed légószirénáit is innen működtették. Friedrich Bohrn egy mellette levő kis szobába vonult vissza, amikor az ostromgyűrűvel körbezárták a fővárost, és innen intézte a  teendőit. Innen adott ki vöröskeresztes menleveleket a kórház dolgozóinak, de nagyon sok civilnek is, főként magyar zsidóknak. 15 ezer embert tudott megmenteni a deportálástól. A háború után visszatért Svájcba, felelnie kellett a bíróság előtt, miért adott menlevelet nem egészségügyi dolgozóknak. Halála után 24 évvel kapta meg a legnagyobb izraeli kitüntetést, a Világ Igazát.

A Sziklakórházban nyolc munkaszolgálatos orvos is gyógyított, az ő életüket dr. Koppány Kálmán kerületi rendőrkapitány mentette meg, aki megakadályozta, hogy a nyilasok deportálják őket. Magyar katonaorvosi ruhába öltöztek, és nyugodtan dolgozhattak. A rendőrkapitány neve rákerült az Igazak Falára, viszont két orvost elárultak, egyiküket a Dunába lőtték, másikukat koncentrációs táborba vitték. Ez is  egy darabka történelem.

Amikor bő egy óra elteltével kijut az ember a szabadba, fellélegzik, de valami tovább nyomja a lelkét. Igen, jó, hogy volt ez a föld alá rejtett kórház, de… És a de után hosszan el lehet gondolkodni.