Ellopott tiltótábláink

Behajtani tilos táblát helyeztek el az egyik pozsonyi pihenőpark bejáratánál. A tiltó jelzésnek megfelelően az autótulajdonosok kötelesek voltak félreállítani járművüket a közeli parkolóba, legfeljebb gyalogosan folytathatták útjukat. A tiltótáblát azonban ellopták, sőt többszöri, újbóli felállítása után is eltűnt. ĺgy csak bizonyos időközönként volt érvényben a tiltás, az arra haladó rendőrjárőrök pedig a kihágást tábla híján nem bizonyíthatták, vagyis nem büntethették meg a tilosban járó gépkocsivezetőt. Állítólag a belvárosban is gyakorta eltűnnek a tiltást jelző táblák, így a sofőrök kényük-kedvük szerint parkolhatnak. Egyszóval: bizonyos egyének nem hajlandók betartani a közlekedési szabályokat, ehelyett inkább eltávolítják a táblákat, mintha azok nem is léteznének – abban a hiszemben, hogy bármit megtehetnek.

A tiltó- és a különféle felszólítótáblák eltávolítása mögött mélyebb lélektani jelenség áll: azok, akik nem hajlandóak bizonyos normák betartására, kétségbe vonják ezen normák létjogosultságát. Feltehetően azért, hogy a saját lelkiismeretük háborgását is visszaszorítsák. A pszichológusok úgy vélik: az ember hosszú távon képtelen elviselni a lelkiismerete és a tettei közt fennálló feszültséget, ezért az egyénnek – aki valamilyen erkölcsi szabállyal kénytelen szembesülni – alapvetően két lehetősége van: azonosul a normával, és a cselekedeteit is aláveti azoknak, vagy a könnyebb utat választja, és a normát vagy az alkotóinak a hitelességét kérdőjelezi meg. Egyesek ezt olykor olyan mértékű hévvel teszik, hogy saját hazugságaiknak is bedőlnek, és azok áldozataivá válnak. Hasonlóan történik ez Isten törvényeivel is: „...mert felismerték az Istent – írja Pál apostol az ilyen emberekről –, mégsem dicsőítették Istenként, s nem adtak neki hálát, hanem belevesztek okoskodásaikba, és érteni nem akaró szívük elhomályosult.” (Róm 1, 21) Ez törvényszerű: vagy az ember cselekszik a lelkiismeret parancsa szerint, vagy a lelkiismeret deformálódik a zabolátlan cselekedetek következtében. „És mert nem méltatták az Istent arra, hogy megismerjék – folytatja Pál –, az Isten is romlott eszükre hagyta hát őket, hogy alávaló tetteket vigyenek végbe, ... bár felismerték Isten rendelkezését, hogy aki effélét művel, méltó a halálra, mégis ilyeneket tesznek, sőt a tetteseknek még helyeselnek is.” (Róm 1, 28-32)

Jézus, az Isten fia sem titkolta a tanítványok elől Isten kemény törvényeit, holott tudta, hogy a lelkek szétválása óhatatlanul bekövetkezik. Az evangéliumok többsége arról ad hírt, hogy az emberek körülrajongták Krisztust. Volt azonban, mikor a többség hátat fordított neki, zúgolódván, hogy beszéde túlságosan kemény. Mit is mondott tulajdonképpen? Azt állította, hogy ő az élet kenyere, amellyel jóllakatja a tanítványokat. Ha a kenyérből esznek, nem halnak meg, és csak így juthatnak el az Atyához. Ezt ismétlik a mai napig minden szentmisén: a pap felmutatja a kettétört ostyát mint az Isten bárányát, aki elveszi a világ bűneit, majd elhangzanak azok a „kemény” szavak – „boldogok, akiket meghív asztalához Jézus, az Isten báránya”. Azok, akik nem hivatalosak a lakomára, akik lelkét halálos bűn terheli, a gyóntatószékben tanújelét adhatják mélységes megbánásuknak, és feloldozást nyerhetnek – csak ezután járulhatnak az Úr színe elé, hogy magukhoz vegyék Krisztus testét. Tehát valóban kemény szavak ezek, mert mindez erőfeszítést és önmérsékletet, alázatot és bűnbánatot feltételez.

A közlekedési táblákat eltulajdoníthatják, a különféle szabályokat is kétségbe vonhatják, Isten törvényét azonban sem ellopni, sem megkérdőjelezni nem lehet. Mélyen az ember szívébe van az írva, Isten teremtéslogikájából következik. Tehát Simon Péterhez és a tanítványokhoz hasonlóan – akiktől Jézus a „kemény” beszéd után megkérdezte, hogy ők is el akarnak-e menni – mi is feleljük azt, hogy: „Uram, kihez mennénk? Tiéd az örök életet adó tanítás. Mi hittünk és tudjuk, hogy te vagy az Isten Szentje.” (Jn 6, 68-69)

A szerző római katolikus pap