Életút ember- és történelemközelben

Várady Tiborból, akit a kisebbségi jogok, életérzések megtestesítőjeként ismertem meg budapesti „határon túli magyar hivatalok” és kisebbségi tárgyú konferenciák világában, ez a csalhatatlanul déli derű árad. Nagybecskereken – a Románia és Szerbia között száz éve kettéosztott Bánát (Bánság) torontáli megyeszékhelyén – született 1939-ben. Még a múlt év végén egyeztünk meg abban, hogy 2013–2019 között megjelent három dokumentumregényét idén májusban bemutatjuk a komáromi egyetemi és városi érdeklődőknek. A vírusos idők ezt a tervet is felülírták. Annál nagyobb öröm, hogy itt most a Szalon olvasóinak szélesebb köréhez juthat el ennek a szakmai, irodalmi és politikai életműnek, eredményekben, tapasztalatokban, megfigyelésekben, emlékekben gazdag életútnak a híre.  

A jogászdinasztia

A hódoltsági pusztulás után a magyarok mellett németek, szerbek, románok, szlovákok által újratelepített megye és város a rövid 20. századot ötféle állami fennhatóság alatt élte át és túl. A túlélés egyik titka minden bizonnyal az volt, hogy folyamatosan változott a város neve, jóllehet a bennszülöttek egyformán Becskereknek nevezték. Szerb neve – Veliki Bečkerek – előbb Petrovgradra, majd 1945-től Zrenjaninra változott. Ma a hivatalos kétnyelvűségnek köszönhetően magyar nevét is újra használják.

Várady Tibor nagyapja, az osztrák–magyar kiegyezés évében született Várady Imre 1893-ban nyitott ügyvédi irodát a Bega-parti városban. 1905-ben országgyűlési képviselővé választották. Munkássága, tekintélye az 1918-as változások után a jugoszláviai magyar kisebbség önszerveződésében is vezető szerepet biztosított számára: 1922-ben alapító társelnöke, 1927-ben országos elnöke lett a Magyar Pártnak. 1939-ben és 1941-ben pedig egyedüli magyar szenátora volt a vajdasági magyarságnak. Ügyvédi munkáját fia, Várady József, illetve unokája, Várady Tibor folytatta. Az irodához tartozó istállóépület ügyvédi irattárrá alakult. Húszezernél több perirat, akta maradt fenn, páratlan értékű forrásaként a 20. századi bánsági-vajdasági hétköznapok történetének. Várady József (1912–1988), a kritikus 1945-ös évben vette át az irodát. Ő is fontos szerepet játszott a helyi közéletben és a nemzetközi ügyvédi szervezetekben.

Az irodalmi forradalomtól az autonómiáig

A harmadik nemzedéket képviselő Várady Tibor tavaly ünnepelte 80. születésnapját. Belgrádban és a cambridge-i Harvard Egyetemen folytatott tanulmányai után az 1960-as évek közepén joggyakornokként szintén a becskereki irodában kezdte pályafutását. Ezt követően az Újvidéki Egyetem Jogi Karán oktatott, ahol a kisebbségi körülmények közt egyedüliként sikerült megszerveznie, beindítania és elfogadtatnia a magyar nyelvű jogászképzést.

A Budapest-központú irodalmi magyar glóbusz térképét 1965-ös indulásától kezdve felülíró újvidéki Symposion című folyóirat felelős szerkesztőjeként részese, kezdeményezője volt a pártállami korszak első magyar irodalmi forradalmának. Jogtudósként húsznál több könyvet írt. Éveken át amerikai, nyugat-európai és kínai egyetemeken tanított. Felmenőitől örökölt közéleti vénáját éppoly magától értetődően működtette, mint kutatói, írói, tanári és politikai ambícióit. A Tito halála után gyorsan kibontakozott jugoszláv válság első forró periódusában nagy figyelmet keltett a Várady Tibor által kidolgozott javaslatcsomag. A Tézisek a jugoszláviai kisebbségek minimális jogállásáról címmel 1991 szeptemberében szerbül, magyarul, angolul megjelent megfontolások talán a mi csapdahelyzeteinkben is tanulságosak lehetnének a mostani dél-szlovákiai/felvidéki – déli? északi? – restarthoz.

1992 júliusa és decembere között Milan Panić jugoszláv miniszterelnök szakértői kormányának igazságügy-minisztereként próbálta mérsékelni az egymásnak feszülő szerb, horvát, szlovén, albán, macedón, bosnyák nacionalizmusokat. Jóval produktívabb és hasznosabb közéleti-politikai munkát végzett a 2002. és 2009. évi szerbiai kisebbségi törvények előkészítésekor, megvitatásakor. A Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) alapítóinak egyikeként fontos szerepet játszott a szerbiai kisebbségpolitika önkormányzati intézményrendszerének a létrehozásában, s különösen a magyar kulturális autonómia központi intézményének, a vajdasági Magyar Nemzeti Tanácsnak a 2002. évi létrejöttében.  

Dokumentumregények hétköznapokról és világtörténelemről

Várady Tibor – az elmúlt húsz évben immár jórészt Budapest és Újvidék közt ingázva – a becskereki Várady-archívum iratait, s az azokban rögzített három-négy nyelvű bánáti, délvidéki mikrotörténelem emberközeli történeteit a dokumentumregény sajátos műfajában dolgozza fel.

Az újvidéki Fórum Kiadónál elegánsan visszafogott borítóban megjelent eddigi három kötet közül a Zoknik a csilláron. Történetek az iratárból és a Libatoll és történelem című regények kialakították a műfaj tárgyi, stiláris, hangulati kereteit. Egyszerre avatják be az olvasót a becskereki mikrokozmoszba, a két világháború Bánátot is felforgató utóhatásaiba, illetve Várady Tibor ember- és történelemközeli világlátásába. A periratokban rögzített alaptörténetek tárgyai, szereplői úgy maradnak érintetlenek és változatlanok, hogy közben a folyamatos szerzői reflexiók révén – a három generáció által befogott száz év időjátékában – mégis új értelmet kapnak.

A legújabb, tavaly megjelent Mi történt Écskán? című kötet Attila, hun király egyik feleségének nevét, mítoszát őrző torontáli község grófi birtokának, kastélyának peres irataira alapozva folytatja az elmúlt száz év szépirodalmi újraértelmezését. Tyúkperek, etnikai hátterű villongások, osztályhatárokat áthágó inzultusok és az écskai kastélyt birtokló Harnoncourt grófi család világbotránnyá dagadt történetei jelentik az ugrópadot. A rendre a bíróság előtt véget érő magán- és közügyek közt egy pillanatra megint felsejlik a világtörténelem. Attila és Écska násza után 1914-ben is Écskán vehetett volna más irányt a história forgandó szerencsekereke. A kastély gyakori vendégeként Ferenc Ferdinánd trónörökös az éppen esedékes vadkacsavadászat miatt akár le is késhette volna a Gavrilo Princippel való szarajevói végzetes találkozóját.

A száz éve szerb főhatóság alatt élő Torontál peremvilágának hétköznapi pertörténetei nemcsak szórakoztatók. Életszemléletének, világfelfogásának prizmáján keresztül a szerző képes érzékeltetni a történelem ütemét. Várady Tibor három könyve a hamvasi magyar géniuszok egyfajta közép-európai szintézisét kínálja. Már csak ezért is érdemes kézbe venni őket. Talán sikerül bennünket – a történeti perspektíváinkban elbizonytalanodott, a harminc éve tartó átmenetiségtől megcsömörlött – olvasókat is déli magyarokká varázsolnia.

Szarka László