Nem elég csak önmagunk felé köszörülni az érveket

Amikor leveleztünk az interjúval kapcsolatban, akkor írta, hogy Nagybecskerek, Újvidék és Budapest között ingázik még ma is. Ez a többlakiság érzelmi alapú vagy inkább csak „technikai jellegű”? Mellékesen megemlíteném még Belgrádot is, az egyetemista éveinek helyszínét, ahová szakmai és politikusi kapcsolatok is kötik.
Ez nem egyszerű kérdés, mert valóban a tipikusnál talán több párhuzamos kötődésem volt. Nagybecskerek jelenti számomra ma is a legerősebb köteléket, habár már nem nagyon van ott kapcsolatom. A családi ügyvédi irattár egy része még ott van, és ha emlékeket teszek egymás mellé, akkor érdekes, hogy a gimnazista évek néha élénkebbek. Meg talán azt a környezetet éltem meg a legintenzívebben – bár nem is tudom, nem hiszem, hogy az intenzív a jó szó. Viszont itt van az is, hogy generációk óta ott élt a családom, szóval, valamiképp ez volt a „kulcskötődés”. A belgrádi egyetemista éveket úgy koncipiáltam, mint egy átmenetet. Diploma után, amikor felmerült, hogy egyetemi karrierrel váltsam fel az ügyvédit, akkor volt egy ajánlatom Belgrádban is, de nem igazán vettem ezt komolyan. Noha a belgrádi Jogi Karnak nagyobb tekintélye volt akkor, mint az újvidékinek. Viszont ott indult az Új Symposion folyóirat, ami számomra fontos volt, és kezdettől fogva csatlakoztam hozzájuk, s Újvidéken éltem. Amerika fontos pont volt az életemben, ott is kaptam ajánlatokat, odaköltözhettem volna. Ez viszont sosem volt számomra igazi kísértés. Jól éreztem ott magam, 23-szor tanítottam ott egy szemesztert – legtöbbször Atlantában, egyszer-egyszer a Berkeley, a Floridai és a Cornell Egyetemen. Budapest sokkal fontosabbá vált az életemben, de sosem lettem igazán pesti. A kétlakiságot, zömmel Pest és Újvidék között, fenntartottam. A milosevići évek keményebb részében ritkábban jártam haza. 2011-ben voltam utoljára Amerikában, azóta sűrűbben járok Újvidékre. Az éveim sem fogják örökre engedni ezt a kétlakiságot, de ebben a pillanatban még itt tartok.

Térjünk rá a dokumentumregényekre. Úgy tűnik, hogy Várady Imrének, a nagyapja munkásságának, ügyvédi és politikusi hagyatékának központi jelentősége van az Ön számára. Hogyan határozná meg a nagyapjához fűződő viszonyát? Illetve mit tett ehhez hozzá a regényírási folyamat?
Egy házban laktam vele. 19 éves voltam, amikor ő elhunyt. Ekkor már kezdtem a Belgrádi Egyetemre járni, de még mindig Becskereken laktam. Akárhogy próbálom, rossz emlékeket nem találok a nagyapámról. Viszont az is tény, s ezt elsősorban az életkor magyarázza, hogy olyan igazi közeli beszélgetéseink nem voltak. Most rengeteg olyan dolgot kérdeznék meg tőle, amelyeket akkor nem kérdeztem. Akkoriban kedves protokoll volt, hogy volt a nagyapám, aki ott ült az asztalnál, mindig ugyanazon a helyen. A születésnapjára mindig írtam egy verset, ezt fel is olvasták. Néha beszélgettünk is, de nem ismertem meg őt igazán. Most az iratokból sokkal többet tudok meg róla, mint amit közvetlenül láttam. Ha már egy felvidéki újságnak beszélek, a nagyapám egyszer szólt egy érdekes ügyről, amit egy pozsonyi ügyvéddel közösen vittek. Ez az ügyvéd a Márai apja volt. Viszont az ügyet nem találom.

Lehet, hogy megvan valahol a becskereki irattárukban?
Lehet. Ott körülbelül 30 ezer ügy van, abból 5-6 ezret félretettem. Az édesapám, aki 76 éves korában az irodájában hunyt el nagyon hirtelen, halála előtt fél évvel félretett 1-2 ezer ügyet, amelyekre azt mondta, hogy „ez történelem”. Elsősorban ezeket kezdtem el megnézni, amikor több időm lett rá, de ezek között nem találtam ezt a „Márai-ügyet”. Rém érdekes lenne, ha meglenne valahol. Még nem adtam fel a keresést.

Dokumentumregény. Ez ilyen érdekes, „hibrid” szó. Benne van a dokumentum, ami ebben az esetben konkrét történeti forrásokat jelent. Benne van a regény is, ami a szépirodalom mezeje. A dokumentumregényei hol helyezkednek el a szépirodalom és a történetírás között?
Valahogy úgy látom, hogy ez, amit próbálok csinálni, sorsfaragta műfaj. Sajátosan alakult. Kezdettől fogva voltak irodalmi ambícióim, ezért is csatlakoztam az Új Symposionhoz, meg is jelent néhány szépirodalmi könyvem, de aztán túl erős volt a jogászi pálya sodrása. Több halogatás után, nyugdíj felé közeledve kezdtem olvasni a több mint 100 év alatt összegyűlt iratokat, és egy különös esélyt éreztem bennük. Azt láttam, hogy idők során a dokumentumok regényvázlatokká alakultak. Közben istenáldásnak láttam, hogy értem az iratokat. Ehhez először az kell, hogy az ember értsen azon a 3 nyelven, amelyen az iratok megszólalnak.

Ez a magyar, a szerb és a német nyelv.
Igen. Mert változtak a hivatalos nyelvek. Először a Monarchia alatt magyar volt, utána zömmel szerb, a német megszállás alatt német, az ügyfelek levelei pedig folyamatosan három nyelven íródnak: magyarul, szerbül, németül.

Tegyük hozzá, hogy ez a háromnyelvűség maga a korabeli becskereki világ.
Igen. Ezek a nyelvek sajátos betekintést adnak abba a világba. Másrészt jogász vagyok, értem a periratok koreográfiáját. Mert ha valaki nem jogászként nézi a papírokat, akkor nem fogja egészen pontosan érteni, mi mit követ, s hogy mi mi miatt van. Ezért is mondom, hogy kicsit sorsfaragta műfaj az ügyvédi irattárra támaszkodó dokumentumregény. És azután voltak ilyen kísértések, hogy induljak el regény felé, hogy induljak ki egy iratokban rögzített történetből, s aztán fikcióval folytassam. De aztán, talán az iroda, az apám és a nagyapám autoritása szempontjából valahogy úgy éreztem, kicsit áruló lennék, ha elfordulnék a tényektől. S akkor az alakult ki, hogy a tényeken egy betűt nem változtattam, de itt-ott találgatok, vagy mondom, hogy mi lett volna, ha nem lett volna... Néha nincs erre szükség, mert az iratokból magukból szinte teljes regények bontakoznak ki.

Volt esetleg a szeme előtt valamilyen minta? Vagy teljesen saját kútfőből oldotta meg a feladatot?
Lehet, hogy van ilyen minta, de nem ismerem. Ezért is mondom, hogy ezt a saját sorsom faragta. Egy olasz egyetemi tanár figyelt fel rá, hogy van valami hasonlóság az írásaim és Bernhard Schlink regényei között. Schlink szintén jogász, és sokkal komolyabb irodalmi neve van, mint nekem. A kutató meghívott engem és Schlinket egy közös áprilisi kerekasztal-beszélgetésre Triesztbe, ami nagyon érdekelt volna, de jött a koronavírus, és ezt elsöpörte. Remélem, csak ideiglenesen.

Lesz folytatása a három kötetnek?
Igen, már össze is állt egy új kötet. Már lektorálják, a Forum Könyvkiadó fogja kiadni, talán egy magyarországi társkiadóval. Szerbül is alakul egy új kötet, már fordítják, és létrejött egy angol kötet is, amit most lektorálnak. Az angol kötet válogatás.

A legutóbbi kötet címében szerepel Écska neve. Elég behatóan kell ismerni ahhoz a Vajdaságot, hogy az ember tudja, hol is van ez a település. Attól eltekintve, hogy a Lázár-Harnoncourt család fontos uradalmi központja volt, nem igazán volt sem akkor, sem ma központi település. Tulajdonít annak különösebb jelentőséget, hogy szinte „mikrotörténeti” gesztussal a könyve egy ilyen „marginális” falut állít a központba?
Valóban, egy tájékozott európai földrajztudós sem tudja, hogy hol a fenében van Écska. Egy becskereki ember tudja, mert onnan nem egész 10 kilométerre van. Viszont az écskai perek voltak a nagyapám legnagyobb perei. Ezekben a Habsburg-család is képbe került. A perekről nemcsak a pesti napilapok adtak hírt, hanem amerikai, angol, svájci és francia újságok is. Tehát ez annak a kornak egy „eseménye” volt. Hadd tegyem hozzá, hogy nagyapám gazdasági helyzetét is előrevitték a perek, komoly ügyvédi haszna volt belőlük. Úgyhogy Écska valóban teljesen jelentéktelen kis hely, ma még jelentéktelenebb, mint volt, de itt volt a Monarchia egyik legnagyobb birtoka, amely aztán sokfelé ágazott – Felvidékre és Erdélybe is vezetnek szálak. Nincs arányban a település jelentősége és az onnan kiinduló perek súlya.

Maga a vajdasági magyar világ, de igazából bármelyik itteni nemzetiségi – például szlovák, román, ruszin – csoport világa is általában marginális téma. Külföldiek számára legalábbis szinte biztosan. Sőt a vajdasági nemzetiségek között is van ilyen szakadék, nem ismerik egymás gondjait, örömeit. A könyveiben megjelennek ezek a bánáti világok, ott szerepelnek benne a helyi szerbek, magyarok, écskai románok.
Ezt nagyon fontosnak tartom. A vajdasági magyar identitásomat mindig komolyan vettem, próbáltam megőrizni. Viszont ennek része az is, hogy több nyelven több nemzetiséggel vagyunk kapcsolatban, ami Bánátban még színesebb közeget jelent, mint Bácskában. Écska zömmel román község volt, ma már inkább szerb. Ha ellenkező irányba megyek, akkor Aradác következik, ami szlovák falu. És mindez ott volt Nagybecskerektől 6-7 kilométerre. Azt is láttam, hogy egy magyar identitást tulajdonképpen gazdagít, ha több szempontból tudjuk szemlélni. Jobban látjuk magunkat. Kosztolányi írta egyszer, hogy jobban tud magyarul, aki egy másik nyelven is beszél. Talán nekünk is jobb rálátásunk van ott az identitásunkra, legalábbis úgy éreztem, nekünk van egy pluszesélyünk erre. A feltorlódott éveim alapján azt is látom, hogy ma a vajdasági magyarok száma fele annak, mint ami a gyerekkoromban volt. És ez mellbevágó tény, ha identitásról beszélünk.

A trianoni békeszerződés volt az, ami tulajdonképpen létrehozta a Kárpát-medencei magyar kisebbségeket. Az azóta eltelt 100 év alatt mi az, ami ebben a helyzetben előnyt jelent ezeknek a közösségeknek? Szinte mindig a negatív hatásokról beszélünk, amelyek közül sok esetben világos a tendencia, elég csak a demográfiai mutatókra gondolnunk.
Mivel nem vagyok fiatal, kicsit többet láttam ebből azoknál, akik fele annyi idősek, mint én. Meg a múlttal való kapcsolataim is közvetlenebbek. Az apám és én ugyanabban a házban születtünk. Ő Magyarországon, én Jugoszláviában. A ház maradt, az ország változott. Viszont ezt úgy is lehet értelmezni, hogy mi maradtunk – és maradunk is. Trianonnal kapcsolatban fontosnak tartom, hogy a maradásra összpontosítsunk. Ehhez hozzátartozik, hogy magyarként maradjunk. Lehet keseregni, revízióról álmodni, ami könnyebb, és szerintem kevésbé magyar. Sokkal könnyebb magyarosan keseregni, mint például kijárni, hogy legyen itt is, ott is egy magyar iskola. A történelem ezt hozta, ez nem rajtunk múlott. Az, ami megoldható feladatként maradt nekünk, s ez emberileg igazolt feladat, hogy itt, ahol vagyunk, megtartsuk a kultúránkat, nyelvünket és identitásunkat. Nem volt minden tökéletes, amit e téren csináltunk, de zömmel megmaradtunk. Az, hogy jóval kevesebben vagyunk, persze nem előny, de a megmaradás olyan cél, amit nem kell és nem lehet feladni.

Ha egy vajdasági magyar értelmiségi előtt álló lehetőségeket nézem, s összevetem az Ön életútjával, abból kiviláglik, hogy jogászként és politikusként is integráns része tudott lenni a szerb közéletnek. Mennyire érdemes ilyen irányban törekedni? Kisebbségi közegekben sokszor szembesülünk azzal, hogy nagy a szellemi „belterjesség” veszélye.
Én ezt kicsit ügyvédi megrögződésből is szoktam magyarázni. Ha az ember el akar érni valamit, akkor a döntéshozók felé kell irányítani az érveket. Egyszer láttam egy ügyvédet, aki védett egy asszonyt, akit azzal vádoltak, hogy megcsalta a férjét, s akkor az ügyvéd azt mondta neki, hogy erről szó sem lehet, maga a legerkölcsösebb asszony a városban. Az asszony erre azt mondta, hogy maga a legjobb ügyvéd. A válópert viszont elvesztették. Mert a bíróság előtt nem azt kellett volna mondani, hogy ő a legerkölcsösebb asszony, hanem állításokat és tanúkat kellett volna cáfolni, bizonyítani, és hihetővé tenni a bíróság számára, hogy alaptalan a félrelépés gyanúja. Tehát fontos az, hogy nem a kliens, hanem a döntéshozó felé irányuljanak az érvek. Ezt tartottam a mi kisebbségi törekvéseink lényegének is. A kilencvenes években írtam egy szöveget olyan címmel, hogy ‘A kisebbségek minimális jogai’, melyben egy eléggé ambiciózus autonómiakoncepciót állítottam össze. Sokan bíráltak a „minimális jogok” kifejezés miatt. Nos, ha én ingatlanközvetítő vagyok, akkor a vevőnek nem azt mondom, hogy én a lehető legmagasabb árat akarom elérni, hanem hogy a kért összeg alacsony, minimális ár. Azoknak, akik kisebbségi jogokról döntenek, célravezetőbb azt mondani, hogy amit én akarok, az csak egy minimum. Ez az, amit én ügyvédi érvelésnek nevezek.

Ez az Ön egyfajta politikai krédója is. Érvényes lehet ez más Kárpát-medencei magyar közéletekre, vagy akár más, balkáni kisebbségekre?
Én hiszek ebben. Mi olyan helyzetbe kerültünk, hogy nem mi hozzuk a döntéseket. Nem a kisebbség dönt. Ha egy kisebbségi pártban akarok tapsot kapni, akkor lehet, hogy jó, ha azt mondom, hogy én a maximumot kérem. De ha a szerb parlament elé viszem, akkor ez nem szerencsés.

Nincs abban veszély, ha máshogy kommunikálunk a választóinkkal, s máshogy a döntéshozókkal?
Ezért nem voltam igazán aktív a kisebbségi pártokban. Amikor elindult a többpártrendszer, akkor először az UJDI-hoz csatlakoztam, mert úgy láttam, hogy a jugoszláv disszidens értelmiséggel kellene szövetkezni. Viszont azt is láttam, hogy a kisebbségi pártoknak komoly szerepük volt a tudatébresztésben. Ugyanakkor az érdekérvényesítésben szükség van más hozzáállásra is. A nemzetközi tényezőknek sem tudok úgy érvelni, hogy a magyarok többet érdemelnek, mint a többi kisebbség. Ez elriaszt egy nemzetközi tényezőt. Ha azt mondom, hogy olyasmit kérek, ami természetes, mert ez az együttélést is segíti, mert ez a világon normális, akkor sokkal könnyebben kapok nemzetközi támogatást. Igazságügyi miniszterként sok külföldi megbeszélésem volt, egyszer egy nagyon magas beosztású amerikai külügyi képviselővel beszéltem. Mondtam neki, hogy Panić miniszterelnök kisebbségi jogokat akar adni az albánoknak és a vajdasági kisebbségeknek is, amellyel a béke és a normalitás megszilárdulását lehetne elősegíteni. Mondtam, hogy megszűntek az albán iskolák Koszovón, amiket vissza kell állítani. Erre ő megkérdezte, miért kellenek külön iskolák, hiszen ez diszkrimináció. Az ő hátteréből kiindulva tudta, hogy a feketéket kényszerítették külön iskolákba és ebben látott párhuzamot. És akkor én megkérdeztem tőle, hogy itt nálunk viszont, ha egységes iskola lenne, akkor milyen nyelven kéne oktatni? Ő azt mondta, „good question” (jó kérdés). Szóval azt akarom mondani, hogy meg kell ismerni azokat, akik felé az ember az érveit irányítja, s tudni kell azokat irányítani, amihez ismerni kell a gondolkodásukat. Nem elég csak önmagunk felé köszörülni az érveket.

A vajdasági magyarok esetében nyilvánvalóan egy olyan társadalomról beszélünk, amely igencsak megsínylette az elmúlt 30 évet a háborús traumák és a politikai földmozgások miatt. Korábban már nyilatkozott arról, hogy a jelenlegi vajdasági magyar politikai elit nem vonja be az értelmiséget, s túlzásba viszi a káderpolitikát. Összességében hogyan látja az ottani magyar társadalom helyzetét, s mi következhet ebből?
Választások előtt vagyunk Szerbiában, s most nem szeretnék fontoskodni, miközben nem vagyok benne a politikában. Amit viszont fenntartás nélkül el tudok mondani... Annak, hogy kevesebben lettünk, az kellene, hogy legyen az egyik hozadéka, hogy mindnyájan számítsunk. Az utóbbi időben sok országban egy átkos jelenség a polarizáció – ezt látom Magyarországon, Amerikában és másutt is. A polarizáció különösen veszélyes, ha kisebbségről van szó. Különösen veszélyes az értelmiség egy részének kikapcsolódása vagy kikapcsolása is, ha egy olyan létről van szó, amelynek a kultúra az alapja. Mi, ha autonómiáról beszélünk, akkor kulturális autonómiát értünk rajta. A kulturális autonómiában helyet kell kapnia mindenkinek, aki abba a kultúrába tartozik, különösen, ha egyre kevesebben vagyunk. Nagyon fontos lenne ezt felismerni a Vajdaságban, Erdélyben és a Felvidéken is. Ez nem könnyű, a kérdés sokszor maradt megoldatlan, s nemcsak magyarok vagy szerbek között.

Talán úgy is lehetne fogalmazni, hogy ez a házi feladat – demokráciából.
Igen. S ez a kisebbségi fennmaradásban még fontosabb.