„Egyszerűen szeretek rádiózni”

Ezt a hivatását 1976-ban a Csehszlovák Rádió magyar adásában kezdte, és külsősként máig segíti az RTVS immár Pátria rádióját, amelynek a 2000-es évek első évtizedének derekán adóigazgatója is volt. Előtte tíz éven át a Kossuth rádió pozsonyi tudósítója. Eközben Budapesten megkapta a szép beszédért járó Péchy Blanka-díjat és a Szabad Sajtó Díjat. Nagy Ildikó november végén volt hetvenéves.

Rólad, kedves Ildikó, nem könnyű pályaképet összeállítani. Mert a pályádon ugyan fél évszázada egy irányba haladsz, de ez mind-mind valamilyen módon kommunikáció. Zsurnalisztika és rádiós újságírás.

Egy rádiós életpálya azért adhat akár évtizedeken át megelégedést, mert tárgyát az életből meríti, és számtalan hallgatót lehet elérni vele. Szerintem ez a rádiós munka legfontosabb küldetése. Hogy közölni tudunk vele, és a hallgatóknak üzenni is. Egyszer véleményt, máskor „csak” tényeket.

Hú, ezt most nagyon komolyan kezdted el.

Komolyan kezdtem el, mert egy újságírónak mindent kell látnia. Azt is, amit másvalaki nem vesz észre. Kíváncsinak kell lennie. És nyitott szemmel járnia a világban. Amit meglát, azt közre kell adnia. Amikor az újságírói tanulmányaimat végeztem Prágában, a mi tantermünk a második emeleten volt. Az egyik órán a tanárunk első kérdése az volt, hogy hány lépcsőfok vezet oda. Senki sem tudta. Erre szemrehányóan azt mondta: milyen újságírók maguk, ha ilyen dolgokra nem figyelnek?! Ez tanulság volt az egész életemre, hogy mindenre figyelni kell.

És hetvenhatban, még újságíróbojtárként, Pozsonyban a magyar adás jeles rádiósai közül neked ki volt a mentorod?

Többen is. Petró Sándor bevitt a stúdióba, és ott a sarokban ülve mukkanás nélkül figyeltem, hogyan készül a Napi Krónika. Mészáros János a riportutakra vitt magával. Delmár Gábor, Marton József, Csóka Ferenc elegáns módon tudta megmondani, hogy ez-az így talán nem jó. Vagy Jakab Ilona, aki lektorként nemcsak kijavította a műsorok forgatókönyveinek nyelvi helytelenségeit, hanem el is magyarázta, hogy az úgy miért van rosszul.

Mit látsz, ha visszanézel a pályádra? Egy viszonylag lezárt életutat, vagy vannak még megmászandó grádicsok?

Az enyém már lezárt pályaút. Azt hiszem, mindent megpróbáltam, mindent végigcsináltam, amit szerettem volna. Vagy ami jött, így hát mindig letettem valahol a névjegyemet. És ez visszanézve elég volt.

Negyvenhat rádiós év után mi az, amit nagy garral és önbizalommal mondhatsz a pályádról?

Nem szoktam dicsekedni. Gondolom, engem mindig inkább a munkám minősített. Mondjuk, arra azért büszke vagyok, hogy Péchy Blanka-díjat nyertem, és megkaptam a Szabad Sajtó Díjat is. Bár a legnagyobb elismerés, ha valaki felhív telefonon, és azt mondja, milyen jó volt újra hallani azokat az embereket, meg a régen elhangzott műsorok témáit. Mert most hetente a Szalagtár retróműsort készítem a Pátria rádióban. Azokból az archív hangfelvételekből is, amikor még természetes volt sűrűn riportutakra járni. Ami manapság azért már nem nagyon szokás.

Az évek során tapasztaltál sikeririgységet?

Valószínűleg ez is akadt, de nem zavart különösebben. Ami viszont nagyon bántott, hogy azok után, amikor egy ideig a Pátria rádiót vezettem, az egyik beosztott kolléganőm kijelentette, hogy a legrettenetesebb főnök voltam. Én nem éreztem úgy, hogy az lettem volna. Szakmailag volt egy utam, amin haladni próbáltam.

És a hetvenes-nyolcvanas évek? Azok milyenek voltak? Amikor előre meghallgatták a már előre fölvett műsorokat. Sőt, leginkább kivonatosan azokat láttamozásra papíron is le kellett adni. Utána engedélyezték, vagy nem.

Az a husáki konszolidáció cenzúrájának időszaka volt, mai szemmel borzasztó állapot. Számos szlovákiai magyar értelmiségi, főleg írók és költők tilalmi listán voltak. Nem volt szabad őket szerepeltetni.

Sokszor megtörtént olyan, hogy Nagy elvtársnő, ezt nem lehet?

Előfordult. Olyankor közölték, hogy például az irodalmi műsorból tessék azt az ötperces, Koncsol Lászlóval vagy valaki mással készült beszélgetést kivágni. Ezeket az anyagokat aztán egy-egy következő adásba igyekeztünk újra becsempészni. Egy 1985-ös konkrét esetre azért nagyon emlékszem. Már létezett az Iródia mozgalom, és Pozsonyban rendezvényt tartott a Csemadok nagytermében. Én is ott voltam, és az egészről hangfelvételt készítettem, hogy majd egy irodalmi műsort állíthassak össze belőle. Pár nappal később megjelentek a titkosrendőrök a rádió magyar adásának szerkesztőségében. Engem is behívtak a főszerkesztő, Jakál István szobájába. Egy Koczka István nevű férfi is volt ott, és persze Danáž elvtárs. Ő fölszólított, hogy adjam át neki azt a kazettát, amelyet az Iródia-esten használtam. Ez egy kicsit meglepett. Azt feleltem, az már nincs meg, mert a műsort elkészítettem, már adásban is volt, így hát a kazettát letörültem. Ezért rosszalló szemrehányást kaptam tőle. Abból a korszakból ez döbbenetes élményem maradt, hiszen egy az egyben akarta tőlem a hangfelvételt...

Az elmúlt negyvenhat rádiós évet nézve van szívfájdalmad is?

Ha most visszagondolok, talán igen. És összefügg azzal az időszakkal, amikor a Pátriát vezettem. Mert végül kevés időm maradt arra, hogy még több új és nívósabb műsort tudjunk kínálni a hallgatóknak. Erről volt egy szukcesszív elképzelésem, de azt nem vihettem végig, mert az akkori vezérigazgató, Mi-roslava Zemková kirúgott. Egy feszült politikai helyzetben ugyanis ő azzal zsarolta Čaplovič miniszterelnök-helyettest, hogy leállítja a nemzetiségi adást, ha az RTVS nem kap megfelelő összegben támogatást a kormánytól. Ez a levél hozzám is elkerült. Hogy írjam alá, a pénzhiányra hivatkozva beleegyezek a nemzetiségi adások felfüggesztésébe. Bármennyire szűkösek voltak is az anyagi körülmények, én nem írtam alá, hogy ne szóljon a Pátria. Ezért fegyelmi eljárást indított ellenem. Ezt az igazságtalanságot akkor valóban nagyon-nagyon nehezen viseltem el.

Nyugdíjas újságíróként is megmaradt a lehetőséged, hogy a mikrofonnál a Nagy Ildikó lehessél?

Igen, hiszen ez olyan életpálya, amit addig művelhet az ember, amíg megvan hozzá az ereje. Ez a Szalagtár című retróműsor, amit most hétről hétre készítek, nemcsak az önbizalmamat adta vissza, hanem jókedvűen, örömmel csinálom. És szeretettel. A mai kollégáknak meg a fiataloknak meg tudom mutatni, valamikor hogyan dolgoztunk. Hogy a hetvenes-nyolcvanas években is értékeket hozott létre a régi gárda, amelynek tagjai közül szerkesztőként már senki sincs ott. Ám ha ezek az emberek akkoriban nem dolgoztak volna becsülettel, úgy a mai nemzedék sem lehetne ott ebben a szerkesztőségben.

Beülnél a stúdióba ma is akár híreket mondani?

Végszükség esetén igen. Őszintén szólva, erre azért már nem vágyom. Nekem olyan idegen azt látni, hogy a kolléga a stúdióban monitorról olvassa a híreket. Bennem folyton a gyanakvás él, hogy mi történne, ha egyszer hirtelen áram nélkül maradna az a számítógépes rendszer. Nekünk azért mindig ott volt a papír a kezünkben. Nem volt olyan modern, mint ma, de biztonságérzetet adott az embernek.

Ez a szakma jelenleg is érdekel téged még annyira, hogy az itteni magyar rádiózás jövőjéért aggódjál? Figyeled, hogy a Pátriában mostanság ki hogyan csinálja?

Figyelem is, hallom is. Ez nyilván szakmai ártalom. Nekem otthon mindig a Pátria szól. Egyszerűen szeretek rádiózni. Csak az a helyzet, hogy a véleményemre ott már kevésbé kíváncsiak. A szerkesztőségben külsős vagyok; egyik-másik kollégának időnként mégis megmondom, hogy azért ezt talán nem így kellett volna. Meghallgatják, de lehet, hogy utána azt mondják, ennek a nőnek végül is mi köze hozzá.

Aggódsz is?

Érdekel a szakma. De aggódni nem aggódok érte, mert nem tudom befolyásolni.

Hacsak példaadással nem.

Viszont a gyakorlatban nem vagyok rá hatással. Bízom benne, hogy megmarad. Hogy milyen formában, azt persze nem tudom, hiszen egészen másképpen megy ma a rádiós munka, mint régen, és különböző módon hozzáférhető platformok is vannak. Csak csodálkozom, hogy mennyire változik a világ.

A szakmai vénülésnek is vannak fortélyai? Hogy valaki idősebb korban a placcon maradjon, ezt meg kell tanulni?

Igen. Elsősorban azt tanácsos megtanulni, hogy sok mindenbe nem szabad beleszólni, mert a fiatalok nem veszik jó néven az idősek véleményét. Általában legalábbis nem.

És ez jó? Szakmailag jó?

Nem, nem jó. De ezt is elfogadom egy idő után. Az ember a szaladó évek során ebben a szakmában is bölcsebb lesz. Belátja, hogy a maga dolgát csinálja a lehető legjobban. Ahol hibát lát, ott szóljon, de ne essen kétségbe attól, ha nem fogadják meg a tanácsát. És erről illúziói se legyenek. Persze, beszélni beszélhet arról, hogy a rádió módfelett igazságos és egyértelmű médium. Hiszen a rádióhallgató dönt: hallgat, nem hallgat. Sávot vált, vagy kikapcsolja a rádiót, ha unalmas műsort hall. Ezért egész rádiós pályafutásom alatt azt vallottam, és a beosztott kollégáknak is azt mondtam, hogy csak jó műsorokkal tudjuk a hallgatók figyelmét lekötni. Ha egy rádiós azt akarja, hogy hallgassák a műsorait, akkor érdekes műsorokat kell készítenie. Aktuálisakat, problémafelvetőket, ami érdekli az embereket.

Hogy látod: a korábban jól strukturált szlovákiai magyar sajtó és újságírás szakmailag hogyan fogta meg a ’89 utáni váltást?

Bajos kérdés, mert annak nem tett jót. Hiszen megszűnt egy csomó újságunk. De hogy valójában miért és ez kiken múlott, az egy másik kérdés. Mert nem biztos, hogy mindennek így kellett alakulnia. Ma már úgy gondolom, hogy nem fogtunk össze mi, szlovákiai magyarok. Vagy az újságíró társadalom volt gyönge, és hagyta a dolgokat így alakulni. Jó, hogy a rádió tulajdonképpen megmaradt, és él a mai napig.

Kemény kérdés, hogy mitől lehetnének jobbak a meglévő lapjaink, hallgathatóbb a Pátria, nézhetőbb az RTVS magyar tévéműsora?

Hogy a fiatal nemzedék mennyire érez felelősséget az olvasóval, a hallgatóval, a nézővel szemben, azt nagyon nehéz megítélni. Valószínűleg a mostani főszerkesztőknek kellene ezeket a fiatal kollégákat valahogy jobban vezetni. Megmagyarázni nekik, hogy te az olvasóért, a hallgatókért vagy itt, és ezt becsüld meg. És nemcsak azért, hogy jól érezd magad. Szakmailag pedig jóval több műhelymunka kellene. Manapság egy telefonbeszélgetés az, amivel elég elütni az anyaggyűjtést. A számítógép rettenetesen elkényelmesítette az újságírókat is. Tisztelet a kivételnek, és hát bántás nélkül mondom, de sokan pusztán a dolgok felszínén mozognak. Valószínűleg nem érdekli őket olyan nagyon az, amit a terepen tapasztalni lehet.

A pályádon te adtál, vagy te kaptál többet?

Én úgy érzem, elég sokat adtam, de kaptam is. Azt hiszem, egyik oldalra sem billen ki a mérleg.