Egyelőre életben maradtam

Rájöttem, hogy nem tudom felbecsülni a távolságokat. Na nem úgy, mint például a sündisznó, amelyik alapjáraton kocog ki az országútra, abban a hiszemben, hogy még a vadul száguldó autó előtt átér a túlsó árokpartra (és általában tűpárnának való sem igen marad szegényből)...

Rájöttem, hogy nem tudom felbecsülni a távolságokat. Na nem úgy, mint például a sündisznó, amelyik alapjáraton kocog ki az országútra, abban a hiszemben, hogy még a vadul száguldó autó előtt átér a túlsó árokpartra (és általában tűpárnának való sem igen marad szegényből)..., nem, a közeledő járművek (vagy sündisznók) sebességét általában viszonylag pontosan fel szoktam mérni. Olyasmin ellenben még sohasem gondolkodtam, hogy mondjuk hány méterre lakom a legközelebbi élelmiszerbolttól, vagy hogy milyen messzire van az első buszmegálló. Ez utóbbit úgy szoktam megsaccolni, hogy ha négy perccel a busz indulása előtt indulok el otthonról – és ha nincs síkos járdákkal fenyegető télidő, nem állít meg egy bőbeszédű ismerős és a buszsofőrnek sem sietős –, akkor idejében teljesítem a távot. De hogy méterre pontosan mennyi az annyi?! Balszerencsémre a múlt héten élesben szembesültem ezzel az életbevágó kérdéssel, kibővítve a „pontosan hol, illetve honnan hová?!” problematikájával. Közrendünk két járőre faggatott a témában, miután botor módon leintettem őket az éjszakában. Az előzményekről máig viszonylag keveset tudok, mindösszesen arra emlékszem, hogy július 11-én (a dátum fontos) egy nagyjából kihalt utcán siettem az érsekújvári (a helyszín is fontos) vasútállomásra. Munkából igyekeztem volna hazafelé – az újságírók munkájához hozzátartozik, hogy időnként jegyzeteket készítenek egy-egy fesztivál eseményeiről, lehetőleg a terepen –, és éppen befejeztem az aznapi penzumot. Sokadik éve gyakorolom szólóban az éjszakai járást-kelést, s nem hinném, hogy vakmerően bátor, de azt sem, hogy minden árnyéktól riadozó ember volnék. Nem is árnyék volt, „aki” azon a bizonyos estén szembejött velem, hanem egy népes család. Több megtermett apuka és anyuka – esetleg nagybácsik és nagynénik –, valamint három-négy csokibőrű gyerkőc. Én udvariasan kitértem előlük, és leléptem a járdáról. Azután már csak valami olyat hallottam, hogy „Na moment, mladá pani!” Visszafordultam, s feltehetően ezért kaptam balról az ütést...

Félig fekve, egy panelház oldalfala mellett tértem magamhoz. Zúgott – de akkor még nem fájt – a fejem. Mint az átlagkrimikben szereplő áldozatok, pillanatok alatt tisztába jöttem azzal, hogy leütöttek. A táskám mellettem hevert, nyúltam volna a mobiltelefonom után, hogy segítséget hívjak, de naná, hogy a ketyere szőrén-szálán eltűnt. Viszont – tényleg, mint a filmeken – az épülettel párhuzamos országúton a nagy sötét semmiből előbukkant egy autó. Egy rendőrautó! Hadonásztam, kiabáltam, eléjük sántikáltam. Meg is álltak. De a filmes hasonlóság ezzel véget is ért. A szőkébbik zsaru letekerte az ablakot, és megkérdezte, hogy mi van. Én mondtam, hogy leütöttek és kiraboltak. Ő, hogy pontosan hol történt az eset. Én, hogy hát..., és körbemutattam, hogy valószínűleg itt valahol. Ők – ekkor már a sofőr is beszállt a kérdezősködésbe –, hogy mégis, mutassam már meg a helyet, és mondjam el, hogyan történt. Nem emlékszem, feleltem, mire a rend őrei egymásra nézve bólintottak, és feltették az utolsó keresztkérdést: honnan jövök? Mondtam, hogy a helyi rendezvényről. „Tudja mit, akkor menjen oda vissza!” – s azzal elhajtottak. Olyan gyorsan, hogy akkor sem tudtam volna felírni a kocsijuk rendszámát, ha nincs a képtelen helyzet, és az enyhe agyrázkódás okozta sokk. Ott maradtam az országút közepén (!), és megpróbáltam tájékozódni. Miután egyébként is hézagos volt a helyismeretem, csak lassan jöttem rá, hogy nem ott ütöttek le, ahol magamhoz tértem, hanem két saroknyival arrébb. Hogy miért cipeltek a panelház árnyékába – mert vittek, ezt dokumentálták a karomon levő, gyorsan színesedő kézlenyomatok –, az nyilvánvaló. Ott könnyebb volt átvizsgálni a holmimat. Ha ugyan... Mert később már abban is kételkedtem, hogy a „jószívű” fegyencnek valók puszta emberbarátságból nem vertek agyon, nem zsigereltek ki. Mi van, ha csak megzavarta őket egy kései járókelő? Esetleg másvalaki fosztott meg a telefonomtól és a pénzemtől, de úgy, hogy a pénztárcámat s az irataimat visszapakolta a táskámba?! Ez utóbbi, mármint hogy pénzem sincs, csak akkor derült ki a számomra, amikor naivul odabicegtem a vasútállomás mellett várakozó taxisokhoz. Kiválasztottam egy középkorú, rokonszenvesnek tűnő sofőrt, és kértem, hogy vigyen haza. A taxis megrökönyödve mért végig, közölte, hogy az majdnem hatvan kilométer, és különben is, jóval elmúlt már éjfél. Vagyis nagyjából két órán át feküdtem eszméletlenül. Egy jókora, akkor éppen – a másnapi légi parádé miatt – duplán közbiztosított területen. Ezt el is mondtam neki, szerintem máig sem hiszi. De azért végül kötélnek állt, és hazahozott.

A következő két napban a láz és a hideg vizes borogatás belém fojtotta a gondolatot. Családtagjaim szerint rém összefüggéstelenül, ámde véget nem érően hajtogattam, hogy leütöttek, hogy tiltassák le a mobilszámomat, hogy haladéktalanul szerezzenek nekem egy áramütéssel önvédő izémizét, és hogy utálom a hideg zsarukat. Amikor végre hatottak a lázcsillapítók, visszavontam az egyetlen „kakukktojást”, mármint az önvédelmi fegyvernek látszó tárgy birtoklásának vágyát. Mert ha az ember lánya előre tudja, hogy leütik, elfut, és nem játszik mátrixot... Enynyit az önvédelemről. Hétfőn fejröntgeneztek, hogy nem maradt-e hátra vérömleny vagy egyéb ingó-ingatlan sérülés, de a doki szerint nyugodt lehetek, a púpokkal megúsztam. Ám a nyugalmam valahol az érsekújvári zsaruknál maradt... Jó, tudom én, nem folyt végig vér az arcomon, s nem tűntem se tépett narkósnak, se terroristának, s pláne nem újgazdag vállalkozó tettileg megzsarolt feleségének-szeretőjének... És nota bene, életben maradtam. De miért, miért, hogy a rend állítólagos őrei annyi fáradságot sem vettek, hogy beültetnek a járgányukba, és ha nem is a kórházba, de legalább a járási kapitányságra elfuvaroznak?! Csak nem tőlem féltek?! Rendben, dadogva beszéltem, de ha valaki egy leütött és éppen eszmélkedő embertől ékesszólást vár, az menjen el Bruce Willis mellé szinkronstatisztának. Most jönne az utolsó leütés – az írógépemen –, de pillanatnyilag háklis vagyok az ilyen megnevezésű fedőmozdulatokra. Sebaj, majd elmúlik, mint a bal koponyacsontom fölött tenyésző dudorok.

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

18+ kép

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.

Támogassa az ujszo.com-ot

A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!

Korábbi cikkek a témában

Ezt olvasta már?