Egy uralkodó, három korszak

Egy lehetséges királyjelölt Ferenc József 1830. augusztus 18-án született a Bécs melletti Schönbrunnban, és ott is halt meg 1916. november 21-én. A gyermek a főhercegnek járó szokásos nevelést kapott, így 15 éves koráig hagyományos közismereti tárgyakat és nyelveket tanult, ezután a katonai és kormányzati ismeretek következtek. E két tárgy egy életre szóló hatást gyakorolt rá, így kedvenc ruhadarabja ettől kezdve a katonatiszti zubbony lett, és uralkodóként egészen a haláláig ragaszkodott a birodalom hadseregének irányításához.  Kormányzati ismeretekre a birodalom és a korabeli Európa egyik legbefolyásosabb politikusa, Klemens von Metternich kancellár oktatta. Az ifjúban ekkor erősödött meg a hit, hogy a császár Isten kegyelméből, nem pedig a nép akaratából uralkodik, így számára lényegtelen a népszerűség vagy az alattvalók véleménye.  Ferenc József a forradalom előtt több ízben járt Magyarországon, de a korabeli közvélemény csak 1847 októberében figyelt fel rá, amikor az uralkodó nevében ő iktatta be István nádort, Pest megye főispánját. Magyar nyelven elmondott beszéde hatalmas ovációt váltott ki, és a szokásos dicsőítéseken túl sokan kezdték úgy emlegetni, mint a magyar trón egyik lehetséges várományosát.  A trónbitorló 1848 tavasza mind az ifjú főherceg, mind a császári udvar számára komoly sokkot jelentett, hiszen az önkényuralmi rendszer összeomlásával egész addigi világképük megrendült. Nyárra azonban sikerült magukhoz térniük ebből a megrázkódtatásból, így a birodalomban rövidesen meg is indult a rendteremtés és a forradalom idején tett engedmények visszavétele. Őszre már csak Magyarország maradt, de az ellene indított első támadás kudarcot vallott.  Ez a fiaskó rendkívüli változást eredményezett az udvarban. V. Ferdinánd császár ugyanis gyenge szellemi képességei miatt alkalmatlan volt az uralkodásra, ráadásul királyként tavasszal még esküt is tett a magyar alkotmány betartására. A rendcsinálás útjában álló báburalkodót 1848. december 2-án lemondatták, a helyére pedig az ifjú főherceg került I. Ferenc József néven. Bár a korabeli trónöröklési rend szerint nem ő következett volna birodalom élén, de erélyes anyja, Zsófia fellépésére apja lemondott a fia javára. Az új császár célja egy tőle függő, centralizált birodalom létrehozása volt, melynek leginkább a komoly önállósággal rendelkező Magyarország állt az útjában. Csapatai rövidesen meg is indultak a lázadónak tekintett magyarok ellen, akik viszont nem ismerték el a trónváltást, és alkotmányuk védelmében szintén fegyvert fogtak. A téli hadjárat a honvédsereget a Tisza mögé szorította vissza, de megadás helyett márciusban magyar ellentámadás következett. Májusra már ki is űzték az ellenséget az országból, miközben kimondták a Habsburg-ház trónfosztását és a magyar állam függetlenségét is. A vereség miatt Ferenc József kénytelen volt az orosz cártól, I. Miklóstól segítséget kérni, amit varsói találkozójukon kézcsókkal köszönt meg. A Magyarországra küldött 200 000 orosz katona eldöntötte a szabadságharc sorsát, a magyar főparancsnok, Görgey pedig augusztus 13-án kapitulált. A fegyvert viszont nem a megvert osztrákok, hanem az őket legyőző oroszok előtt tette le, ami újabb pofont jelentett az önérzetében amúgy is sértett uralkodónak. Mindezek után nem lehetett csodálkozni azon, hogy Ferenc József a megtorlást szorgalmazva szabad kezet adott Haynau táborszernagynak. Ennek következtében számos volt tisztségviselőt és katonatisztet végeztek ki, ezreket börtönöztek be vagy soroztak be közlegényként a császári seregbe, a távollévőket pedig jelképesen felakasztották. Bár a nemzetközi tiltakozás miatt Haynaut 1850-ben leváltották, de a terror és az uralkodó korlátlan hatalma változatlan maradt. Az ellenállás maradt Az ország ellenállását azonban ez nem törte meg. A Kossuth vezette emigráció külföldön szervezkedett, míg otthon egymást követték az összeesküvések, fegyveres mozgalmak, sőt az uralkodó ellen még egy merényletet is elkövettek, a Deák Ferenc példáját követő többség pedig mindennemű együttműködést megtagadott a hatalommal.  Lord Palmerston brit miniszterelnök még 1849-ben azt a rendkívül találó kijelentést tette, hogy Ausztria területi épsége lényegében három hatalom kegyén múlik. Az olasz részek a franciáktól, a lengyel és magyar területek az oroszoktól, míg a németek a poroszoktól függenek. Megállapítása a hatvanas évek második felében kapott különös jelentőséget, mivel a franciáktól, majd a poroszoktól elszenvedett háborús vereség, és az orosz cártól való elhidegülés alapjaiban rengette meg a Habsburg Birodalmat. Ha Ferenc József ezek után is meg akarta tartani államát, akkor kénytelen volt kiegyezni a magyarokkal, de ez az igény akkor már kölcsönös volt, mert a közel két évtizedes küzdelemben az ország is kimerült. A megegyezést Deák Ferenc irányításával 1867 nyarára sikerült tető alá hozni, júniusban pedig Ferenc Józsefet immár törvényesen is magyar királlyá koronázták. Az alkotmányos uralkodó A kiegyezéssel egy új, két központú vagy másképpen dualista állam jött létre, az Osztrák–Magyar Monarchia. Ez két, elvileg egyenrangú részből állt, amit az uralkodó személye és bizonyos közös ügyek (hadügy, külügy és az azokat fedező pénzügy) kapcsoltak össze. A birodalomban egységes volt a fizetőeszköz, a belső állam- és vámhatárok megszűnésével a Monarchián belül bárki szabadon költözhetett vagy vállalhatott munkát. Bár az egyes országok ügyeit választott parlamentek és kormányok intézték, de az uralkodó nem engedte ki teljesen a gyeplőt a kezéből. A hadsereg változatlanul az ő irányítása alatt maradt, saját belátása szerint nevezhetett ki miniszterelnököket, amiben nem kötelezte őt még a választások eredménye sem. Személyét pedig a törvény védte, így nem lehetett bírálni, felelősségre vonni vagy leváltani.  Noha Magyarország birodalmon belüli önállósága csökkent 1848-hoz képest, de a kiegyezés az akkori politikai viszonyokat tekintve reális kompromisszum volt. A sok éven át tartó hadiállapot megszűnése szavatolta a nyugodt, békés fejlődést, az 1867-től 1914-ig tartó periódusban pedig jelentősen csökkent a lemaradásunk Nyugat-Európához képest. A modern tömegközlekedés, a közvilágítás, a csatornázás, a közegészségügy vagy a kávéházak a mindennapi élet részévé váltak, a világvárossá fejlődött Budapest pedig méltó vetélytársa lett a birodalom központjának, Bécsnek. A magyar főváros Monarchia kori, „egzotikus” arculatának köszönhetően pedig azóta is számos hollywoodi sztár jár ide filmet vagy klipet forgatni.  Politikailag már nem volt ennyire pozitív a mérleg. A korszak fő kérdésévé a kiegyezés rendszerének elfogadása vagy elutasítása vált, miközben számos, sokkal fontosabb téma szorult háttérbe vagy sikkadt el (pl.: választójog, földkérdés, kivándorlás, nemzetiségi kérdés stb.). Sissi árnyékában A kiegyezés az uralkodó részéről is komoly engedményt jelentett, hiszen a hatalmát korlátozták, és meggyőződése ellenére fogadta el az alkotmányos kereteket. A hatalma ugyan nem vált formálissá, mint Angliában, de nem is maradt korlátlan, mint Oroszországban. Bár reálpolitikusként elfogadta a változtatásokat, de 1848–49-cel szemben táplált ellenérzéseit haláláig megtartotta, és politikailag meglehetősen érzéketlen lépéseivel sokszor szította fel feleslegesen az ellentéteket. Magyar királyként például nem volt hajlandó a budai várpalotára kitűzetni a nemzeti színű lobogót, csak a császári zászlót, de ragaszkodott annak a Hentzi tábornoknak a szobrához is, aki 1849-ben, a budai vár védőjeként ok nélkül tönkrebombázta Pestet. Ferenc József magyar királyként ugyan megkapta a kötelező tiszteletet, de igazán népszerűvé csak az első világháború idején vált a hadban álló ország első számú vezetőjeként. A magyarok valódi kedvence pedig a felesége, Erzsébet lett, ami olyan mélyen rögzült a köztudatban, hogy a róla elnevezett híd még a kommunista időszakban sem kapott új nevet. Az utókor emlékezetében ma leginkább annak a Ferenc Józsefnek a képe él, kinek neve elválaszthatatlanul összefonódott az Osztrák–Magyar Monarchia boldog békeidőknek is nevezett korszakával. Bár ennek eredményei személy szerint nem neki voltak köszönhetők, de a vérzivataros 20. századból visszatekintve az uralkodása mégis valamiféle aranykornak látszott, aminek jelképe éppen az idős Ferenc József lett. Vesztróczy Zsolt A szerző történész, az Országos Széchenyi Könyvtár munkatársa