Egy kép a családi fényképalbumból

Különös erejük van a fényképeknek. Évek múltán is visszahozzák a pillanat hangulatát, amiért fontosnak tartottuk megörökíteni. Mint valami csodás időgépek, úgy repítenek az időben és a térben.

Nézem a képet, és érzem a napolajba tapadó homokszemeket a bőrömön, amelyeket a tengeri fuvallat szórt rám. Olyan jó ez az édes semmittevés! Csak úgy lenni. Nem sietni sehová. Rákászni a gyerekekkel a part menti sziklák körül és kagylóra vadászni a sekély vízben. Időnként elszáll felettünk egy reklámzászlót lobogtató kisrepülő. Szunyókálok a napernyők árnyékában. Zavaros álmaimból időnként a vonuló árusok kiabálása zavar fel. Kínaiak, arabok és négerek. Ki tudja, hányféle náció és kétes eredetű áru. Aztán jön kosarával a cocco bellós, aki biztos hazai. Vödörben mossa le a kókuszszeletekre ragadt homokot. Olyan tartozékai ők a tengerparti nyüzsgésnek, amire a napozók már fel se kapják a fejüket.

Egyszer csak pergő dobszó veri fel a parti kábulatot. Tarkaruhás néger üti mellettünk a tam-tamot. Gombócos sapka a fején. Olyasmi, amit mi mínusz 10 fokban húzunk a fejünkre. Szemem sarkából nézem, ahogy muzsikus-dobos fiam felkapja a fejét. Egy darabig csak figyeli, aztán ahogy távolodik tőlünk, a nyomába ered. A néger nyújtja felé a dobot. Fiam már veri a ritmust és élvezi a különös hangzást. Na te szegény, gondolom magamban, nehogy azt hidd, hogy vevőt fogtál. Majd éppen innét fogunk egy dobot hazacipelni! És különben is, nekünk egész biztosan túl drága.

Látom, ahogy fiam egyezkedik az árussal, aki kicsit farag az árán. Még mindig sok! Beszélgetnek. A néger leveszi a fejéről a sapkát. A hajkoronától megrémülök. Most már értem, minek a sapka. Fiam új ritmusba kezd a dobon, és tornázza lefelé az árát. Na nem azért, mert alkudozós fajta, csak nagyon szeretné a dobot. Még mindig nem futja a zsebpénzéből. A néger meg csak türelmesen mosolyog. Már a vízből épp kimászó férjem is dobol. Fiam boldogan meséli neki, hogy a kikiáltási ár felénél tartanak, s hogy micsoda jó kis darab ez a dob, amikor a néger nagy fekete szemeivel rájuk néz, s csak ennyit mond: „Jó kemény bőr.” Magyarul. Ezek ketten egymásra néznek. Már egy hete nem hallottak magyar szót. És még egyszer megismétli, csak hogy nyomatékot adjon a dolognak: „Jó kemény bőr.” Családom férfi tagjai harsány kacagásban törnek ki. Ebben a pillanatban dőlt el a dob sorsa! Ez volt a tuti biztos marketingfogás.

Egy szenegáli néger, aki sosem járt Magyarországon, talán azt se tudja, merre van a térképen, magyarul dicséri a portékáját. Ilyen csak a mesében van. Manuel, merthogy így hívják, a magyar turistáktól megtanult mindent, amit a dobokról magyarul tudni illik.

A dob, amelyet Manuel nagyapja készített Szenegálban, végigutazta velünk Olaszországot. Fiam az egész eurókészletét odaadta a dobért, amely időnként lekerül a szekrény tetejéről. Hangjáról mégsem Afrika jut az eszünkbe, hanem egy igazi üzletember!