Egy hideg, esős nap – Tények és mítoszok 1848. március 15-ről és az 1848–49-es magyar forradalomról és szabadságharcról

Tények, mítoszok és érdekességek 1848–49-ről

1. A Pilvax kávéház

Kétségtelen, hogy a Pilvax kávéház kitüntetett szerepet játszott a forradalom helyszínei és eseményei között. A jól megközelíthető, központi helyen álló kávézó az ellenzéki radikális reformértelmiség, az egyetemista ifjúság, a „jurátusok” és a művészvilág körében régóta nagyon kedvelt törzshely volt, ahol a különböző asztaltársaságok rendszeresen gyűltek össze a politikai hírekről értekezni, vitatkozni és találkozni. Ez a hely számított az egyik asztaltársaság, a Tízek Társasága fiatal alapító költő tagja, Petőfi Sándor egyik kedvencének is, ahol 1844-től gyakran reggelizett. Ez utóbbi kétségtelen előnye volt a helynek: a többnyire kevéspénzű ellenzéki fiatalok számára különös vonzerővel bírt a kávéhoz járó ingyen reggeli is, valamint a felállított négy „teke-” (vagyis biliárd-) asztal. Krúdy Gyula szerint a kávéház közepén álló nagy kerek asztalnál, az úgynevezett „Közvélemény-asztalánál”„hangzottak el a legszigorúbb bírálatok az országgyűlésen elmondott beszédekről. Később a jurátusok Pestre költöztek, miután a diétának vége volt. Ott hagyták egypár esztendejüket Pozsonyban, de a Közvélemény-asztalát magukkal hozták. Ennél a kerek márványasztalnál üldögélt Petőfi Sándor, Vasvári Pál, Bulyovszky Gyula, Vajda János és mások a nevezetes »Tizekből«, az akkori költőkből és írókból, akiket az ifjúság a vezéreinek tekintett.”

Az eredeti kávézót a forradalmi események előtt tíz évvel, 1838-ban nyitotta meg az Úri utcai (a mai Petőfi Sándor utca) úgynevezett Libasinszky-házában Privorsky Ferenc kávés, Café Renaissance néven. Ezt a vendéglátóhelyet vette át 1842-ben az osztrák származású Pilvax Károly (nevét Karl Pillvaxról magyarosította), aki átfestette a helysiég falait és arra „a legkitünőbb hősök, és nagyszivű hazafiak képeit” aggatta, néhány évvel később viszont bérbe adta a kávéházat Fillinger Jánosnak. Az új bérlő meghagyta ugyanakkor a cégtáblán a Pilvax nevet. 1848. március 15-én Petőfi elszavalta az itt jelenlévőknek a Nemzeti dalt, és a helyet ettől fogva Szabadságcsarnokra (vagy Szabadság csarnokára) „keresztelték át”. A szabadságharc leverése után a kávéház gyakran cserélt gazdát, a híradások szerint 1854-ben már az ötödik bérlője „bírta”. 1867-től 1891-ig Schőja Antal üzemeltette a kávéházat, ebben az időben az Úri utca is új nevet kapott, amikor azt 1874-től Koronahercegre keresztelték. Utolsó működtetője Schőja egykor húsz éven át dolgozó pincére, Schowanetz János volt. Az ő időszaka alatt az épület külső portálja fölé Petőfi márványtáblája került, belülre pedig egykori nevezetes látogatóinak, Petőfinek és Jókainak a portréját akasztották. Az eredeti Pilvax bontásáról 1910-ben határoztak, az épület 1911-ben zárt be, amikor egy méltó búcsúünnepséget is rendeztek, amelynek elején a Szózatot énekelték el. Két évvel később, 1913-ban, az otthonául szolgáló épületet is lebontották. 1921-ben újra megnyitották a Pilvaxot, nem messze az eredeti helyétől. Az új kávéház az eredeti több relikviáját is őrizte, belső terében pedig a régi épület egykori emléktáblája is helyet kapott.

2. Ekkor született a 12 pont?

1848. március 15-én Landerer Lajos és Heckenast Gusztáv nyomdájában nyomtatta ki a 12 pontot a pesti Ellenzéki Kör, a reformkori egyik fiatal értelmiségi radikálisait tömörítő szervezete. A Kör tagjai korábban támogatták Kossuth Lajosnak, az alsótábla ellenzéki vezetőjének március 3-iki felirati javaslatát a rendszer átalakításának szükségesnek tartott programjáról, amelyben Pest megye követe politikai jogegyenlőséget, független magyar kormány felállítását, a népképviseleti rendszer bevezetését és közteherviselést követelt. Irínyi József a nagy országos petíciójukhoz egy fogalmazványt készített március 11-ére, amit 12-én bemutatott a Kör törzshelyén. Az Ellenzéki Kör tagjai a március 19-iki József-napi vásárra nagy aláírásgyűjtést terveztek a pozsonyi reformellenzék támogatására, terveiket viszont a Pest-Budára március 14-én megérkezett bécsi forradalom híre keresztülhúzta. Az események hatására a diétának címzett fogalmazványuk bevezetőjét megváltoztatták és az egész szöveget kiáltvánnyá módosították. Változás történt a szöveg tartalmában is, két, katonasággal kapcsolatos pontot (a katonáknak az alkotmányra való eskütételéről, a magyar katonák külföldre való vezényléséről, valamint az idegen katonák elviteléről) összevontak, egy újat pedig – a politikai foglyok szabadon bocsátásának követelését – beiktattak a pontok közé. Az eredetileg 13 pontból álló „12 pont” döntő része tehát már a nevezetes március idusa előtt készen volt, azon csak kisebb – igaz egyáltalán nem jelentéktelen – változtatásokat végeztek.

3. Áruló volt-e Görgei?

Annak, hogy Görgei Artúr (született: Görgey), a polgári végzettségét tekintve vegyészből lett legendás honvédtábornok a szabadságharc árulója lett volna, Kossuth Lajos a forrása. Görgei a temesvári vereség híre után tájékoztatta a kormányzót, Kossuth Lajost, hogy leteszi a fegyvert. Görgei kérésére a magyar kormány lemondott, a katonai és polgári teljhatalom pedig rászállt. Miután az ellenséges haderők az ország jelentős részét megszállták, és az orosz hadvezetés elutasította Görgei kérését a tárgyalásról, az aradi haditanács augusztus 11-én a fegyverletétel mellett döntött. A feltétel nélküli fegyverletétel szomorú aktusára végül 1849. augusztus 13-án, a Világos melletti úgynevezett Szöllősi-mezőn került sor az orosz hadsereg előtt. Görgeit csak az orosz cár kifejezett kérésére nem végezték ki és előbb Nagyváradra vitték, majd családjával együtt évekre házi őrizetre kényszerítették.

Kossuth 1849. szeptember 12-én kelt, úgynevezett vidini levelében vádolta meg egykori harcostársát azzal, hogy az a szabadságharc árulója volt. Ahogy az egykori Török Birodalomhoz tartozó (ma Északnyugat-Bulgária) Vidin városában kelt levelében a volt kormányzó fogalmazott: „Görgeit felemeltem a porból, hogy magának örök dicsőséget, hazájának szabadságot szerezzen. És ő a hazának gyáván hóhérjává lőn.” A közvélemény Kossuth állításairól a Pesti Hírlap hasábjain 1849 decemberében közzétett leveléből értesült, állításai ellen viszont egykori honvédtisztek közül sokan tiltakoztak – például Klapka György is. Utóbbi egyike volt azoknak, akik 1884-ben külön memorandumot jegyeztek, amelyben több száz honvédtiszttel együtt jelentették ki, hogy nem tekintik Görgeit árulónak. Aligha menti fel a forradalom emigrációba kényszerült vezetőjét, hogy ezzel a súlyos váddal célja minden bizonnyal annak hangsúlyozása volt, hogy a szabadságharcot nem verték le (nem tudták leverni), a bukás egy árulásnak volt csak a következménye, ami által erkölcsi alapot akart teremteni és reményt szítani a harc újrakezdéséhez. Az árulás mítosza és a bűnbakbélyeg egész életében kísértette Görgeit, a honvédség áruló fővezérének mítosza pedig majd egy évszázadon át virulensen létezett. Görgei szabadságharcban szerzett súlyos fejsérülése ellenére nagyon magas kort ért meg, és csak kilencvenkilencedik életévében, 1916-ban hunyt el Budapesten. Halálát követően két évtized telt még el, mire a tehetséges történész, Kosáry Domokos a Görgey-kérdés és története című 1936-ban megjelent kétkötetes munkájában igazságot szolgáltatott a szabadságharc – és a magyar hadtörténelem – egyik legzseniálisabb hadvezérének.

4. Tényleg elszavalta-e Petőfi a Nemzeti Múzeum lépcsőjén a Nemzeti dalt?

Petőfi Sándornak a Nemzeti Múzeum lépcsőjén való szavalása talán a leggyakrabban hallható történet 1848. március 15-vel kapcsolatban, a képileg kétségkívül remekül megragadható történet valóságalapjaként pedig leginkább az szolgál, hogy az állítás minden eleme térben és időben stimmel. Mert a jeles napon Petőfi valóban Pest-Budán tartózkodott, tényleg szavalta a Nemzeti dalt és valójában volt ezen a napon egy nagy, forradalmi népgyűlés a Nemzeti Múzeum előtt, amin Petőfi is részt vett. Mégis, Petőfi a mondott helyen, a várakozó hatalmas tömeg előtt, az ekkorra már szakadó esőben és alig fagypont fölötti hidegben a szónoki emelvényen „csak” egy lelkesítő beszédet mondott, szavalni nem szavalt. Ezen a napon viszont négyszer is elmondta a bécsi forradalom hírére eredetileg március 19-ére, a József-napi vásárra szánt versét: egyszer a Fillinger kávéház közönségének, egyszer az egyetemen az ifjúság előtt, majd ugyanitt az épület előtti Egyetem tér összesereglett közönségének, végezetül pedig a nap során még egyszer a Kossuth Lajos utca és a Szép utca sarkán, az 1817-ben Pollack Mihály tervei szerint épült klasszicista stílusú egykori Horváth-ház előtt, amely a Landerer és Heckenast nyomdának is otthont adott, ahol a Nemzeti dal mellett a 12 pontot – vagyis a „Mit kíván a magyar nemzet.” kezdetű kiáltványt is kinyomtatták. Bár a legtöbb legendának és mítosznak nehéz a forrását azonosítani, ebben az esetben pontosan lehet tudni, honnan ered a mítosz: azt Vahot Imre ügyvéd, színműíró és lapszerkesztő rögzítette az 1880-as években megjelent emlékiratában.
A Nemzeti dal egyébként március 13-án született. Az egyik legszebb hazafias versünk kezdősora ekkor viszont még nem a „Talpra magyar” volt, hanem a „Rajta magyar”. Ezt Petőfi csak Szikra Ferenc jurátus hatására változtatta meg, aki azt tanácsolta a költőnek, hogy „Barátom, elébb talpra kell állítani a magyart, azután rajta!”

5. Segesváron hunyt-e el Petőfi Sándor?

A forradalom és a magyar költészet egyik legjelentősebb alakjának a halála köré is több mítosz épült – és nem egy még ma kis virulens. Petőfi ott volt 1849. július 31-én Bem József tábornok, az erdélyi hadsereg parancsnokának seregében, amikor a lengyel származású honvéd altábornagy a kétszeres túlerőben lévő, mintegy 12 ezer főnyi orosz sereggel megütközött Fehéregyháza és Segesvár között. Petőfi annak ellenére a csatatéren maradt, hogy Bem külön utasította annak az elhagyására, sőt, ezután a nevezetes helyszín több pontján is felbukkant. Amikor a csata elveszett és a vereség nyilvánvalóvá vált, ő is a visszavonuló sereggel Gyalóka felé tartott, majd miután Bem és a vezetés is menekülni kezdett – Gyalókay Lajos ügyvéd, honvédszázados beszámolója szerint – Petőfi Fehéregyháza felé szaladt. Halálát ugyan nem látták, a leghitelesebbnek tartott elbeszélő, Lengyel József tudósítása szerint az oroszok által körbezártak, ötven-hatvan sebesültet kivéve, mind elestek. Az a leírás, hogy a súlyosan sebesült költőt orosz katonák elvitték, volt az alapja annak az elsőként a harmincas években az egyik szélsőjobboldali nyilas lapban megjelent hírnek, majd a múlt évszad nyolcvanas éveiben szárnyra kapott mítosznak, hogy Petőfi valójában nem halt meg a segesvári csatatéren, hanem hadifogolyként Szibériába került, ahol csak 1856-ban hunyt el. A Petőfit kereső „expedíció” végül a szibériai Barguzinból hozta haza az általuk Petőfinek tartott személy csontvázát, akiről a tudományos antropológiai kutatások kimutatták, hogy egy női csontvázat takar. Súlyos érv Petőfi segesvári halála mellett az is, hogy az oroszok ekkor egyetlen hadifoglyot sem vittek magukkal az Orosz Birodalom területére.

6. Igaz-e, hogy magyar ember nem koccint sörrel?

Gyakran halljuk ma is, hogy magyar ember sörrel nem koccint. A tilalom alapja egy, a magyar társadalmi tudatban szívósan rögzült legenda, mely szerint az Aradon kivégzett magyar tábornokok halálát Haynau és a tisztikara sörrel koccintva ünnepelte volna. Ezt a történetet ugyanakkor semmilyen írásos dokumentum és forrás nem támasztja alá. A korszakkal foglalkozó szakemberek közül Katona Tamás szerint az osztrákok inkább földhöz csapni szokták a korsóikat, inni pedig a győzelemre szoktak, azt is leginkább pezsgőspoharakkal. Még az sem zárható ki, hogy a legendát valójában a sörfogyasztás visszaszorításában érdekelt borlobbi találta ki és terjesztette el, ráadásul a borfogyasztó magyarok képével szépen lehetett ellenpontozni a „sörivó osztrákok” prototípusát. Annak sincs semmilyen írásos nyoma, hogy a sörrel való koccintás elutasítását a gyakran a tilalommal együtt emlegetett 150 évben határozták volna meg, így az lejárt volna 1999-ben. Márcsak azon egyszerű oknál fogva sem, hogy ha az eredeti történet sem stimmel, akkor az ezzel összefüggő időhatárnak sem lehet relevanciája.

A legendák jellemzője ugyanakkor, hogy egyáltalán nem szükséges, hogy valóságalapjuk legyen, fennmaradásuk így akár épp a magyar néplélek megértésére, de akár az 1848–49-es szabadságharc leverésének emlékezetére szolgálhatnak jó példaként.

7. Valóban elsikkasztotta-e Kossuth Lajos a Reviczky-árvák borát?

Nemcsak Görgeivel, de Kossuthtal kapcsolatban is lehet hallani (olvasni) kellemetlen, terhelő momentumot. Ezek egyike, hogy Zempléni táblabíró korában rábízták azt a feladatot, hogy az 1831-es kolerafelkelés idején meggyilkolt sókúti járási szolgabíró, Reviczky János „javait öszveírja”, a 17 hordó szamorodni bort és szőlőket kitevő birtokot ugyanakkor Kossuth nemcsak feljegyezte, de a bort hordónként 50 rajnai forintért eladta és váratlanul elutazott. Kossuthot ekkor a bor áron aluli eladásával és – még rosszabb – sikkasztással vádolta meg a vizsgálóbizottság. Kossuth később ugyan visszafizette az összeget, a vizsgálat eredménye elmarasztalta, ez a sikkasztási ügy pedig nemcsak kettétörte zempléni karrierjét, de politikai pályafutására és feddhetetlenségére is árnyékként vetült.

8. Tizenhárman voltak-e az aradi vértanúk?

Az 1849. október 6-án kivégzett aradi vértanúk tizenhármas létszáma a köztudatban mélyen rögzült. Bár a halálban mindannyian osztoztak, közülük mégis azok tekinthetők a szerencsésebbnek, akiket kegyelemből golyó általi halálra ítéltek: Lázár Vilmos ezredes, Dessewffy Arisztid tábornok, Kiss Ernő tábornok és Schweidel József tábornok. A többieknek – Poeltenberg Ernő tábornoknak, Török Ignác tábornoknak, Lahner György tábornoknak, Knezić Károly tábornoknak, Nagysándor József tábornoknak, gróf Leiningen-Westerburg Károly tábornoknak, Aulich Lajos tábornoknak, Damjanich János tábornoknak és gróf Vécsey Károly tábornoknak – kötél általi akasztás, emiatt pedig több szenvedés és nehezebb haláltusa jutott.

Azt viszont már kevesebben tudják, hogy Aradon nemcsak a „tizenhármakat” végezték ki és nemcsak ekkor került sor a városban és környékén kivégzésekre. Már kilenc nappal a világosi fegyverletételt követően, 1849. augusztus 22-én kivégzés helyszíne volt Arad környéke, amikor a közeli Csála erdőben akasztották fel Aranyosi Ormai Norbert ezredest. Október 25-én az aradi vársáncban lőtték agyon a tizenötödik (és 29 életévével egyben legfiatalabb) aradi vértanút, az elszegényedett Kazinczy család teljes vagyonelkobzásra is elítélt legifjabb tagját, Kazinczy Lajos ezredest, aki augusztus 24-én a Wesselényi-kastélyban tette le a fegyvert a cár csapatai előtt. Lenkey János tábornok az elhíresült Lenkey-huszárszázad vezetője 1850. február 8-án, 42 éves korában hunyt el Aradon, fogságban, kivégzésére ezért nem került sor. Ő az egyetlen az aradi vértanúk közül, aki a mai Magyarország területén nyugszik. A Galíciában állomásozó századával hazatérő százados története ihlette Sára Sándor 80 huszár című, 1878-ban bemutatott filmdrámáját. Nem ismerjük az arcát az 1850. február 19-én szintén Aradon felakasztott Ludwig Hauk (Hauk Lajos) ezredesnek, a „17. aradi vértanúnak”, akit az osztrák Schwarzenberg miniszterelnök javaslata ellenére végeztetett ki Haynau.

9. Öngyilkos lett-e Széchenyi István, vagy a bécsi udvar gyilkoltatta meg?

Széchenyi István valóságos belső titkos tanácsos, az első felelős magyar kormány közlekedés- és közmunkaügyi minisztere talán az egyetlen volt az 1848-49-es forradalom vezető alakjai közül, aki a legtovább reménykedett abban, hogy a hazai változásokról sikerül(het) az uralkodóval, ráadásul békés körülmények között, megegyezni. Amikor ennek esélye a forradalomból szabadságharcba torkolló események előrehaladtával nyilvánvalóan elúszott, a helyzet drámaiságának súlya alatt a magyar reformkor legnagyobb alakja megtört, és a grófon a folytonos önvád és a nemzethalál nyomasztó víziói lettek úrrá. Romló egészségi állapota, idegösszeomlása és pszichés problémái miatt lemondott és 1848. szeptember 5-én a döblingi szanatóriumba került. A gondos kezelésnek és a nyugalomnak köszönhetően az állapota javult, életkedve visszatért, a gróf dolgozott, látogatókat fogadott, levelezett és ügyeket intézett, ez a tevékenység viszont a titkosrendőrség figyelmét is felkeltette. 1860. március 3-án házkutatást tartottak a lakosztályában, írásait elkobozták, őt politikai összeesküvés előkészítésével vádolták, és kilátásba helyezték, hogy nem maradhat tovább az addig biztonságosnak gondolt Görgen Elmegyógyintézet falai között. Széchenyit az erőszakos kitoloncolásának, bebörtönzésének vagy meggyilkolásának a veszélye megrettentette, állapota visszaesett és 1860. április 7-ről 8-ára virradó éjjelen – vitatott körülmények között ugyan –, de öngyilkosságot követett el. Korábban is volt már ilyen kísérlete, 1848. szeptember 5-én Esztergomnál a Dunába vetette magát a hajóhídról. Az öngyilkosság verzióját támasztja alá a Kossuth által a „legnagyobb magyarnak” nevezett Széchenyi gróf utolsó – németül írt – naplóbejegyzése is: „Kann mich nicht retten”, vagyis: „Nem tudom megmenteni magam”. Széchenyit a nagycenki családi kastély kápolnájában temették el.

10. Élve temették-e el Haynaut?

Julius Jacob von Haynau személye összeforrt a magyar szabadságharc leverését követő megtorlással, hiszen a császári-királyi táborszernagy volt az, aki Magyarország kinevezett teljhatalmú parancsnokaként 1849. október 6-án, Aradon kivégeztette a forradalom és szabadságharcban szerepet vállalt honvédtiszteket, valamint ugyanezen a napon Pesten az Újépület falánál, Batthyány Lajost, az első felelős magyar kormány felségárulással megvádolt miniszterelnökét. Kegyetlensége korábban is megnyilvánult: 1849. március végén vérbe fojtotta a bresciai lázadást is, olyan erőszakos fellépést alkalmazva (például nőket is megkorbácsoltatva), amiért a „bresciai hiéna” nevet kapta. Kérlelhetetlen és különös kegyetlen természetének már saját korában híre ment, végül 1850. július 8-án az uralkodó, Ferenc József császár méltányolva ugyan a szolgálatait, visszahívta a Magyarországon állomásozó császári csapatok vezetői posztjáról. Kevesen tudják, hogy az uralkodótól kapott jutalmából a volt táborszernagy ezután Szatmár vármegyében vásárolt birtokot és 1853-ban bekövetkezett haláláig többségében ott is tartózkodott. Hátralévő nyugdíjas élete ugyanakkor nem telt maradéktalan nyugalommal: brüsszeli útja során hangosan kifütyülték, Párizsban az inzultustól pedig csak a karhatalom fellépése mentette meg. 1852-es angliai utazásakor viszont épp egy gyárlátogatáson járt, amikor munkásgyűlés résztvevői jellegzetes lelógó bajszáról felismerték a hírhedt „osztrák mészárost” és szemetet szórtak rá, majd „Ezt Aradért kapod!” felkiáltásokkal botokkal és söprűkkel bántalmazták, a lincseléstől pedig csak a rendőri fellépés mentette meg. Az ettől fogva az élclapokban rendszeresen kigúnyolt Haynaut ennek ellenére Berlinben ünnepelték, és még Bécs díszpolgárává is avatták. Az obsitos táborszernagy 1853. március 14-én az észak-itáliai felkelés közelgő évfordulóját akarta a császárváros egy vendéglőjében megünnepelni, amikor agyvérzést kapott, hirtelen összeesett és meghalt. Három nappal később a grazi Szent Lénárd temetőben temették el. Halálát követően már másnap szárnyra kelt ugyanakkor egy legenda, mely szerint az elhunyt Haynaut másnap boncoló orvosok elhűlve látták, hogy a koponyáját felnyitva az agyvelője még lüktetett, vagyis a volt táborszernagy élt, mire az egyik orvos elborzadt és elájult, a másik pedig egy kést döfött volna az agyába, hogy véget vessen a szenvedéseinek. De a halálával kapcsolatos mítoszoknak még itt sem volt vége. Szárnyra kelt az a történet is, hogy a díszes, katonai pompával lebonyolított temetést követően lánya kérésére exhumálták a sírt és a holttestet hason fekve és véres körmökkel találták meg – vagyis Haynau a temetést követően még élt. Ezek a mítoszok arra ugyan szolgáltak, hogy a magyar nép emlékezetében valamiféle igazságot tegyenek a volt táborszernagy kegyetlenségéért, valóságalapjuk viszont nincs.