Bejelentkezés nélkül, váratlanul állítok be egy esős délelőtt a vágfarkasdi nyugdíjasotthonba. Két ápolónő kísér a nővérszobába, mert a főnöknő épp házon kívül van. Míg várok rá, megtudom, hogy Čemez Zsuzsa már 8 éve dolgozik az otthonban, a kolléganője, Szabó Darina pedig friss erő, pár hete van itt.
Egy hely, ahol öregnek lenni öröm
– A teknősbékát a lakóknak vettük, hogy legyen egy kis háziállatuk is. Kint volt a folyosón, de a jó szívükkel túletették szegényt, ezért jobbnak láttam, ha behozom az irodába – mondja kedvesen az otthon vezetője, mikor látja, hogy megakad a szemem a teknősön. És ezzel be is indul köztünk a beszélgetés.
Mióta vezeti ezt a jó hírű otthont?
Három éve dolgozom itt, ezelőtt a vágsellyei kórház szülészetén voltam ápolónő. Amikor idekerültem, rögtön a mély vízbe dobtak: én lettem az igazgató. Öregotthonunk tizennyolc férőhelyes, jelenleg tizenöt lakónk van, a legfiatalabb 64 éves, a legidősebb (s egyben a legfürgébb) a 94 éves Vojtka bácsi.
Hány alkalmazottja van az otthonnak?
Kilencen vagyunk: öt ápolónő, két szakácsnő, egy karbantartó és én.
Hogyan lehet ide bejutni, hogy válhat valaki az otthon lakójává?
Tavalyelőttől a községi hivatalhoz tartozunk, s az önkormányzati gyűléseken dől el, hogy kit vesznek (veszünk) fel ide. Általában az önellátó idős emberek élveznek előnyt, de természetesen ez nem azt jelenti, hogy ha időközben valakinek romlik az egészségi állapota, akkor elküldjük. Ilyesmiről szó nem lehet.
Milyen körülmények közt élnek itt?
Kétágyas szobáink vannak. Minden szobához tartozik egy pici előszoba, fürdőszoba és WC.
Az étkezések közösek?
Igen, a reggeli és az ebéd közös. De nem mindig volt ez így. Mikor idekerültem, megrökönyödve tapasztaltam, hogy az öregecskék a szobáikban ebédelnek tálakból, ételhordókból. Ez aztán végképp nem tetszett nekem. Másnap hazulról hoztam tányérokat, evőeszközöket, és bevezettem a közös étkezést. Akkor azt mondtam a lakóknak, hogy együtt fogunk enni, mert egy család vagyunk. Persze akadt olyan néni is, aki sírt, hogy ő nem tud enni, mert nincs foga. Ez azonban csak kifogás volt, az ismeretlentől való félelem okozta. Két-három nap alatt megszokták a közös étkezést.
És a vacsora?
Azt mindenki külön-külön fogyasztja. Van, aki a szomszédos pékségből hozat magának friss kalácsot, tejet iszik hozzá. Van, akinek külön kívánságra főzünk-sütünk valamit, ezzel is a kedvükbe járunk.
Milyen gyorsan szoknak meg azok, akik bekerülnek ide?
Vannak, akik nehezebben viselik az átállást, de amikor megszokják ezt az életformát, nem akarnak hazamenni. Sőt előfordult olyan eset is, hogy a hozzátartozók elvitték magukhoz egy hétre a nénit, de két nap múlva vissza kellett őt hozniuk, annyira hiányzott neki az otthon. Nem csoda, hisz úgy élünk itt, mint egy nagy család. Együtt ünnepeljük a névnapokat, a születésnapokat, a karácsonyt és minden ünnepet. Még Mikulás is járt nálunk és csomagokat osztogatott. Karácsonykor közösen díszítjük a fát, s a helybeli magyar és szlovák iskola diákjai kultúrműsorral és apró ajándékkal lepik meg a lakókat. Az elmúlt karácsonykor Mészáros Veronika kolléganőm volt szolgálatban, ő otthon még bejglit is sütött, ezzel is fokozta a karácsonyi hangulatot.
Halottak napjáról sem feledkezünk meg: rögtön reggel gyertyát gyújtunk, ami estig ég, s mi közben megemlékezünk elhunyt hozzátartozóinkról, volt lakótársainkról.
Október az idősek iránti tisztelet hónapja, megkülönböztetik valamiben a többitől?
Igen, tavaly októberben volt egy nagyon szép rendezvénysorozatunk, melynek a Reménység lángja címet adtam. Többször is összeültünk az októberi hónap folyamán, az alapiskolások is műsorral köszöntötték az időseket. Ezeken a kis összejöveteleken beszélgettünk, mindenki elmesélte élete történetét, s a hónap végén egy közös gyertyagyújtással fejeztük be a rendezvénysorozatot. Mindenki kezébe adtam egy-egy gyertyát, meggyújtottuk, és elmondtuk, hogy mindig van remény, bármi éri is az embert, bármi történjék is vele az életben, a remény mindig megmarad.
Nagyon megható ünnepség lehetett... És egyébként mivel töltik szabad idejüket az itt lakók?
Van, aki sétálgat, van aki olvas, tévét néz, rádiót hallgat, kézimunkázik. Hetente kétszer eljönnek a nyugdíjasklub tagjai, s közösen énekelnek a mi öregecskéinkkel. Nyáron egy kis sziklakertet létesítettünk, hogy ezzel is szépítsük otthonunk környékét. Beszereztünk két madarat is kalitkástól, nagyon megszerették őket a lakók. Ám nemrég egyik bácsi véletlenül nyitva felejtette a kalitka ajtaját etetés után, s a madarak huss! Elrepültek. Szegény bácsi, még sírdogált is, hogy véletlen volt, ő nem akarta... Megnyugtattuk, és másnap jött a nagytesó, két új madarat hozott a régiek helyett. Lett aztán nagy öröm!
Ki az a nagytesó?
Még nem is említettem, pedig nagyon fontos személyről van szó. Takács Gyula, ő a mi karbantartónk, az egyedüli férfi a kollektívánkban, segítőkész és főleg szereti az öregeket. Bármire megkérhetjük, soha nem utasít el senkit.
És mi a helyzet az egészségügyi ellátással?
Sajnos, ez a fájó pontunk. A negyedi körzeti orvosokhoz tartozunk, de nincs állandó ellenőrzés, csak akkor jönnek ki hozzánk, ha hívjuk őket. Pedig van egy aránylag jól felszerelt orvosi rendelőnk is, s nem titkolt vágyam, hogy rövid időn belül állandó orvosunk is legyen benne...
Bizonyára akadnak távlati terveik is az öregotthont illetően.
Szeretnénk a fürdőszobákban a zuhanyozófülkéket átalakítani. Természetesen ehhez támogatóra volna szükségünk. Két éve a minisztériumtól kaptunk egy összeget, ebből felújítottuk a beázott tetőt és az egyik kazánt is lecserélhettük. Egy amerikai társaságtól szintén kaptunk támogatást tavaly. Ezen a pénzen tévét, videót, hifitornyot és mosógépet vettünk.
Nem nagy felelősség ez egy törékeny nőnek? Azért hangsúlyozom a felelősséget, mert hiszen Ön a munkájával nem tárgyakról dönt, hanem emberi sorsokról.
Akarat kérdése ez is, mint minden. A férjem munkájából kifolyólag sokat tartózkodik külföldön, de szerencsére mindenben a támaszom. Az igaz, hogy a mi munkánk nem olyan, mint egy gyárban dolgozóé, hogy letelt a 8 óra, megyünk haza, nem. De nagyon jó a kollektívánk: toleráljuk, ha valaki kisgyermeket nevel, elutazik, beteg, vagy bármi egyéb elfoglaltsága miatt nem tudja elvállalni a szolgálatot, mi helyettesítjük egymást. És hogy miért csinálom mindezt? Mert szeretem csinálni, és remélem, erről a munkahelyről fogok majd egyszer nyugdíjba vonulni. Szeretem az öregeket, a lelkükbe látok. Ha netán összevesznek, sose teszek köztük igazságot, mert nem akarok fájdalmat okozni senkinek.
Csak egy valami bánt: a gyerekek hozzáállása idős szüleikhez. Mondanék egy példát: megérkezik a nyugdíj, s rögtön aznap a lakók több mint fele látogatót kap. Jönnek a gyerekek, s várják, hogy a mama, papa adjon egy kis pénzt. És szegény mama, papa ad is. Előfordul, hogy hazudnom kell a lakóknak néha, mikor látom, hogy mennyire várják a látogatót, de senki sem jön. Ekkor mondom nekik, hogy telefonált a lánya (fia), üdvözli a mamát (papát), most nem tud eljönni, de legközelebb... Ez a kis kegyes hazugság a mi esetünkben mindig segít, s javít a várakozó öregek kedélyállapotán. Ezeknek az idős embereknek nagyon nagy a szeretethiányuk, szükségük van arra, hogy valaki átölelje őket, hogy valakit magukhoz ölelhessenek, s bizony a gyerekek erről az egyszerű dologról is megfeledkeznek. Sok hozzátartozó miután eladta a szülői házat, mintha ezt mondaná magában: „mi a házat örököltük, ti meg az öreget örököltétek, törődjetek vele”. Pedig ha csak egy pillanatra is megfordulna a fejükben, hogy jó pár év múlva őket is elhelyezhetik egy öregotthonban, lehet, hogy másképp éreznének. S talán másképp is viselkednének, ha tudatosítanák, hogy az életben minden megtérül. Ha valakivel jót teszünk, idővel visszakapjuk a jót mi is. Ha valakinek szeretetet adunk, százszorosan kapjuk vissza. Talán ez az a gondolat, mely ennek az otthonnak az igazgatásában vezérel, és nem csak engemet, hanem valamennyi munkatársamat.
Támogassa az ujszo.com-ot
A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.