Január 8-a volt, este hat óra körül járt az idő. Márton József céltalanul ballagott a kisváros utcáin. Az ünnepek elmúltával elég kihalt volt a város. Feltámadt a hűvös szél, József elnyűtt, kopott kabátjában majd megfagyott. Most volna jó a nyári nagy melegből, gondolta.
Egy hajléktalan legszebb éjszakája – Rudi, a kutyás kukás
Egyébként, nem szerette az efféle szállók zsúfoltságát. Meg aztán nagyon sok a lopás is. A múltkor is elvitték az egyetlen meleg pulóverét. Sok az ilyen helyen a kötözködő, arrogáns ember. Ő világéletében mindig a nyugalmat, a békességet kereste. Mégis ide jutott. Lassan már harmadik éve, hogy hajléktalan. Igaz ugyan, hogy egyszer-kétszer meglegyintette az asszonyt a házasságuk idején, de ezt álmában sem gondolta volna. Mikor elváltak, a két gyerek és a felesége maradt a háromszobás lakásban. A dolgok úgy alakultak, hogy neki kellett eljönnie. Az asszony azóta újra férjhez ment (állítólag jól), s nagyon fennhordja az orrát. A két gyerektől, a 9 éves Tímeától és a 11 éves Andrástól is eltiltotta. Régen találkozott már velük...
Aztán megszűnt a munkahelye, s a munkásszállóról is mennie kellett. Néha azért még el-eltűnődik, hogy mit is csinált rosszul, hogy ennyire az élet perifériájára került.
Nem szívesen kért senkitől sem segítséget, sőt ha ismerőssel találkozott, inkább átment az utca túloldalára, valami kevés tartás még maradt benne. Céltalanul ődöngött, egyre azon töprengve, hogy hol tölthetné a mai éjszakát. Hirtelen egy sötétkék elegáns autó állt meg mellette. – Helló, Márton Józsi, ugye, te vagy?! – hallotta a harsány-vidám férfihangot. – Talán már meg sem ismersz?
Bizony, a testes, jól öltözött férfiban alig-alig ismerte meg egykori iskolatársát, régi barátját, Pataki Pétert. – Ezeregy éve, hogy nem láttalak, hogy élsz? Hogy vagy? Gyere, üljünk be egy kávéra, fogta karon Péter.
Szégyenkezve oldalgott a volt osztálytárs mellett. Aztán kávézás közben akadozva ugyan, de elmondta egykori barátjának a kudarcokat, az életét.
A nyílt, őszinte tekintetű férfi figyelmesen hallgatta, egyszer sem szakította félbe. Majd kellő tapintattal meghívta otthonába. Bemutatta a családjának. A bőséges vacsora után bekísérte a vendégszobába. József fáradtan feküdt bele a tiszta ágyneműbe. Sokáig, nagyon sokáig nem jött álom a szemére. Fülében visszhangoztak a vacsora utáni biztató szavak: „Pihend ki magad, barátom, holnap hétfő, megpróbálok neked valami rendes melót találni, aztán majd meglátjuk!”
Lehajtotta fejét a finom, illatos párnára, s szeméből megállíthatatlanul előtörtek a forró férfikönnyek.
Rudi vegyészmérnöki oklevelével kereste kenyerét, amíg családi életének csalódása, pénzügyi befektetésének csődje az élet perifériájára sodorta. Döntés elé került, leveti magát a mélybe vagy megkapaszkodik a semmiben. Kapaszkodott!
Toronymagas lakóházak árnyékában billenthető fedelű fémkonténerekben naponta gyűlik a konyhai hulladék. Félig kész ételkészítmények gyártásának századában kötelező az ízlésesen csomagolt dobozokon feltüntetni a jótállást. Késői tájékozódás eredménye, hogy a termék bontatlanul kerül a kukába.
Évek óta területe a város déli részének lakótelepét derékban átszelő folyótól eső rész. A toronyóra, amikor nyolcat üt, Rudi pontosan megjelenik. Használt, tiszta ruhában. Villanó, világoskék szeme elárulja, vállalta sorsát. Ráérős mozgásából ítélve kora súrolja a nyugdíjkorhatárt. Kezében műanyag táskáját lóbálja.
A folyó völgyét városon túl forgalmas autóút követi. Borókabokor, odvas fűz, büszke nyírfa rejti a kíváncsi szemek elől azt a viskót, melyet Rudi hulladékból eszkábált.
Vázát fehér törzsű illatos nyírfából szögelte össze, csapadéktól pléhhordóból egyengetett lemezek védik. Papundeklivel bevont oldalát, északi irányból habszivacs takarja. Kopott, vastag bársony anyag – színházban látni ilyet, a színpad és a nézőtér között – az ajtó szerepét tölti be. A berendezés része, kör alakú fatuskó asztal, mellette kisebb, alacsonyabb ülőke. Kemény fekvőhely a téglalábakra fektetett faajtó, melyből hiányzik a zár, leszerelt kilincs. Takarónak megfelel a mintázott pléd, korábban tarka virágformák díszíthették. Kukás Rudi mindent, ami használható, gyűjt. A beváltható üvegeket értékesíti leghamarább, ebből telik olcsó almaborra, mely álomba kergető, nyugtató, segít felejteni.
A naptárban feltüntetett ünnepek a viskólakó számára öt-hat napot késnek. A kuka tartalma pontosan jelzi a fizetésnapokat, évszakok múlását. Késő délutáni körútjáról iparkodott bádogtetős háza felé, kezében megpakolt műanyag táska. Az útpadkára hajló szúrós bokor alatt mozdulatlan bokszer feküdt. Vértócsában. Az érkező kukás felé fordította fejét, könyörögve meresztette diónyi barna szemét. Rudi megérintette, kilátszottak a belső részei. Az ütőér gyengén lüktetett. A látványtól torkában dobogott a szíve. Isten teremtményével lehet ilyet tenni? Ember eddig vetemedhet, büntetlenül? Villanó gondolatától szabadulva, zsákba csavarta a haldokló állatot. Tüdeje zihált az erőlködéstől. Megizzadt. Csillagok között ragyogott a telihold, amikor a fáradtságtól öszszerogyva elaludt. Gerlepár turbékolása ébresztette. Tekintete a kutyát kereste. Mozdulatlanul feküdt a szegény eb, de nem vérzett. Fejét nem bírta emelni, szuszogott, szemét mozdította, élt. Megnevesítette az állat szája szélét. Kilátszott félelmetes tépőfoga. Szomorú tekintetét, Rudin tartva, megnyalta a kezét.
– Ne halj meg, kutyus! – súgta fülébe, térdepelve. – Maradj mellettem, legyél a pajtásom! – kérlelte a mozdulatlan állatot. Rozsdásodó konzervdobozból csilingelő pénzérmét szórt tenyerébe, a hét elején üzletelt rézdrót árát. Fertőtlenítő krémet, nagy zacskó, vitaminban gazdag száraz kutyaeledelt vásárolt.
– Egyél, pajtás! – csúsztatta a kész ételdarabkát az állat szájába. – Pajtás, igen, így foglak szólítani.
A fertőtlenítő krémmel vékonyan bekente a sebet. Simogatta, takargatta, kényeztette a halál torkából megmentett kutyát. Napok múlva a lesoványodott Pajtás sérült testrésze összeforrott, a kutya lábra állt. Aranyvörös szőre csillogott.
– Istenem, köszönöm – fordította fejét az ég felé Rudi.
Kukázni soha nem vitte magával a megerősödött formás állatot. Senki ne mondja, de fel se tételezze, milyen szép kutyája van a kukás Rudinak. Pajti a viskót őrizte. Szemét az ösvényen tartotta, várta gazdáját. Érkezéskor körbetáncolta, összenyalta. Kérdő tekintetéből kristálytisztán kiolvasható: Mit hoztál, édes gazdám? Pajti a legkisebb csontdarabkának is tudott örülni. Testét gazdájához érintette, rövid farkát barátságosan forgatta, mint gazdasszony a habverőt. Szeretetben éltek. Hideg télben egymást melengetve várták a kiszámíthatatlan tavaszt. A meleg napsugarakat a folyó hűs habjai enyhítették.
Egy nap az esőtől áztatott csúszós úton szürke köd gyengítette a látást. Rudi hazafelé tartott. Tovasuhanó márkás autó oldalán tompa koppanás jelezte az ütközést. A vezető kezében a kormány alig mozdult, hangos, vidám zene tompította a gázolás hangját.
Pajtás izgatottan várta gazdáját, üres maradt a figyelt ösvény. Napok múlva a kutya bordái látszottak lesoványodott testén. Végül csak elhagyta a rábízott területet.
Lába a forgalmas műút felé vitte. Lihegett, pedig nem futott, véres szemeit türelmetlenül forgatta. A veszélyes kanyarban megérezte gazdája alvadt vérének szagát, magában tartotta az útszéli homok. Magasra ugrálva örömtáncot lejtett a hűséges kutya. Gyorsan haladó teherautó reflektorfénye közeledett, erősödött a motorzúgás. Ütközés után Pajtás élettelen teste is az árokba gurult.
Támogassa az ujszo.com-ot
A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.