Egy Castro-titán bukása

Robaina még külügyminiszterként a havannai ibero-amerikai csúcsonReuters-felvételA hírből azért nem lett szenzáció, mert Robainának valójában ez már a második politikai halálos ítélete volt. 1999 májusában ugyanis Fidel Castro – minden érdemi indoklás nélkül – felmentette Robainát a hat éven át betöltött külügyminiszteri posztról. A második „ítélet” megszületését követően, augusztus elején Robaina megtörte több mint hároméves hallgatását, s interjút ajánlott a CNN tudósítójának. A beszélgetésben elismerte, hogy „politikai és különösen súlyos etikai hibákat, tévedéseket” követett el. „Nem voltam kellően nyílt elvtársaimmal, akik ezért joggal érezhetik úgy, hogy elárultam őket.” Hozzátette, hogy továbbra is kitart a forradalom elvei mellett. A különféle híresztelésekkel ellentétben viszont azt állította, hogy nem politikai fogoly, nem indítottak ellene sem polgári pert, sem katonai eljárást.

Ami persze nem jelenti, hogy később ez nem következhet be. Hiszen a kubai párttagok körében hivatalosan terjesztettek egy videofelvételt a Központi Bizottság üléséről, amelyen nem kisebb potentát, mint a forradalom második embere, Raul Castro kemény vádakkal – „hűtlenséggel Fidellel és a forradalommal szemben” – illette Robainát. Szó esett ebben arról, hogy külügyminiszterként pénzt és egyéb juttatásokat fogadott el, nyilvánvalóan helyzetéből adódó szolgálatokért cserében. ĺgy több ezer dollárt kapott az egyik mexikói kormányzótól, Mario Villanuevától, igaz ebből a külügyminisztériumi irodáját újította fel. Állítólag több ízben is használta a mexikói barát különgépét utazásokra a karibi térségben (a közelmúltban Mario Villanuevára a mexikói hatóság rábizonyította, hogy kábítószercsempész maffiákkal állt kapcsolatban, s felmerült kiadatása az Egyesült Államokba). Robaina kapott viszont saját lakásába is bútort egy Kubában befektető olasz vállalkozótól. A korrupciógyanús „becstelen gyakorlatnál” alighanem nagyobb súllyal esett latba, hogy a vezetés megvonta tőle bizalmát. Olyan viszonyt tartott külföldi politikusokkal és újságírókkal – részben emiatt is tartották őt a nemzetközi sajtóban a „nyitás képviselőjének” –, amely szokatlan volt egy kubai diplomatától, ám vétke, hogy beszélgetéseiről nem mindig tájékoztatta a vezetést. Raul Castro egy (nyilvánvalóan lehallgatott) telefonbeszélgetés alapján indokolta, hogy külügyminiszterként Robaina – akkori spanyol kollégájával – olyan hangnemben tárgyalt, amely már-már kimeríti a forradalom vezetésének elárulását. Valójában nem Robaina, hanem Abel Matutes, a spanyol diplomácia akkori vezetője mondta ki a terhelő mondatot: a fiatal külügyminisztert tartja Fidel Castro leendő utódjának. „Nem engedjük meg, hogy olyanok, mint te, eláruljátok a forradalmat, akár már hónapokkal az idősebbek eltávozása után” – mondta állítólag a videofelvételen a maga is 70 éves Raul Castro.

Robertico (így becézték 156 centiméteres termete miatt) már egyetemi (egyébként matematikai) tanulmányai idején kiemelkedett politikai tevékenységével, a kubai KISZ titkára lett. Fidel Castro hamar hóna alá nyúlt, 1986-tól a nemzetgyűlés tagjává választották, majd 1991-ben a párt politikai bizottságába is bevonták annak legfiatalabb tagjaként. 1993-tól tették meg – 37 éves korában – külügyminiszternek, pedig sokak szerint a poszt várományosa az ENSZ-nagyköveti múlttal és hosszú diplomáciai pályafutással rendelkező Ricardo Alarcon lett volna. Fidel Castro esetleg Robaina könnyedebb, fiatalos stílusában bízott, hogy Havanna – a szocialista rendszer összeomlását követő súlyos gazdasági válság időszakában – gyorsan tud nyitni új partnerek, így latin-amerikai és nyugat-európai országok felé. A guayaberát elegáns öltönyökre cserélő ifjú formabontó magatartásával sikeres diplomatának is bizonyult, aztán lám, három éve mégis távoznia kellett.

Miért várt eddig, avagy inkább miért tartotta most szükségesnek a kubai vezetés, hogy a párttagságot tájékoztassa Robaina elmozdításának indoklásáról? Három év csendje után is még mindig túl népszerű lenne a fiatalság körében, még mindig fűződnének hozzá „a nyitás” illúziói? Netán az utódlásban gondolkodó más önjelölteket akarták volna ily módon figyelmeztetni, s a nómenklatúra tagjainak értésükre adni, hogy az utódlás változatlanul szigorúan tabu téma, pedig Fidel Castro immár túl van a 76. születésnapján is. Az sincs kizárva, hogy a Robaina elleni indulatot egy másik – a kubai sajtóban nem szellőztetett – esemény izzította fel. Júliusban politikai menedékjogot kért Miamiban (miután csónakkal a floridai partra érkezett) Alcibiades Hidalgo, aki egykor Raul Castro védelmi miniszter irodavezetője volt, nagykövet az ENSZ-nél, külügyminiszter-helyettes, a kubai csapatok angolai távozásáról lefolytatott tárgyalások egyik fontos alakja. Alighanem ő a kubai rendszer eleddigi legmagasabb rangú cserbenhagyója. Ám nyolc éve már félre lett állítva, egyszerű újságíróként dolgozott a Trabajadores című lapnál. Mi volt a vétke, máig sem tudja. Talán Fidel Castro sohasem bocsátotta meg az angolai kivonulás letárgyalását – nyilatkozza most. Egyébként az egykori angolai „segítségnyújtás” több parancsnoka lett utólag kegyvesztett, köztük a rendkívül népszerű Ochoa, akit – egyebek között kábítószer-kereskedelem vádjával – Havannában halálra ítéltek.

Robaina csillagának leáldozása inkább hasonlít Carlos Aldana egykori PB-tag, a KB nagy hatalmú forradalmi orientációs osztályvezetője sorsához. Aldana a szovjetunióbeli változásokat követően reformokat sürgetett, s ezért kubai Gorbacsovként emlegették, ám 1992-ben megfosztották minden tisztségétől. Úgy tűnhet, hogy Robaina nem tanult az akkori leckéből: amikor önállósult szárnypróbálgatásokba kezdett, kihívta a sorsot maga ellen.

A kubai gazdaság ugyan rákényszerült reformokra: engedélyeznek bizonyos magánvállalkozásokat, jöhet a külföldi tőke stb. Mindennek azonban felülről ellenőrzött formában kell történnie, oly módon, hogy a monolitikus politikai rendszeren ne keletkezhessenek repedések. Nem lehet egyszerű diplomáciai feladat „eladni” a külföldnek a nyitást ilyen körülmények között. Robaina elbukott, utódja szintén az ifjú titánok közül került ki: az 1965-ös születésű Felipe Pérez Roque ugyancsak egyetemi diákvezetőként kezdte, majd hét évig Fidel Castro személyi titkára volt, egészen külügyminiszteri kinevezéséig 1999-ben.