Egy asszony beszél

El kell mondanom, édesem, mi történt múltkor Juliskával. Képzeld, kalandja támadt, most az ötvenedik évében, szerelmet vallottak neki, amint bóklászott az utcán, régimódi kalapjában, bő fekete mamuszában.

Ő maga mesélte ezt nekem, csodálkozva és tűnődve, olykor a mennyezetre emelve világosbarna szemét, egyébként minden taglejtés nélkül, mozdulatlanul és mereven, ahogy szokta.

Hát amint egy délelőtt a csarnokba indult a viaszkosvászon táskájával – mert mióta meghalt Viktor, nem tart cselédet, s mint afféle özvegyasszony, maga főz és maga takarít –, eléje áll egy őszbe csavarodott úr, leemeli kalapját, és mosolyog rá, hosszan, jelentősen mosolyog. Juliska azonnal fölismerte. Ez volt az az „erdélyi fiatalember”, aki hajdan – harmincöt évvel ezelőtt – udvarolt neki. Csak úgy „futólag”. Nem tudta nevét sem akkor, sem most. Csak azt tudta, hogy annak idején egy darabig érdeklődött iránta, aztán, mikor leendő ura, Viktor feltűnt, hirtelen elmaradt.

Szóval nem látták egymást már harmincöt éve. Közben háborúk voltak, forradalmak – sok-sok minden volt –, s mind a ketten szépen, csöndesen megöregedtek. Az őszbe csavarodott úr megkérte, hogy elkísérhesse. Elmondta, hogy tizenöt évig Erdélyben élt, most is vidéken van állása – állatorvos –, de mindig tudta, mi történik Juliska körül. Hallotta, hogy Viktorhoz ment férjhez. Ez akkor fájt neki, sokáig fájt. Hallotta azt is, hogy „boldogan élnek”. Az állatorvos sétapálcájával az aszfaltot szegélyező keramit téglákat veregette. Majd azzal a fölszabadult szemérmetlenséggel, melyet az évek múlása biztosít számunkra vágyainkkal szemben, bevallotta, hogy végtelenül szerette, akkor is, azután is, miatta nem nősült meg, és sokszor eszébe jut, mennyire másképpen alakulhatott volna élete, ha Juliska akkor rá hallgat, s nem lesz Viktor felesége.

Juliska, kérlek, csak ámult-bámult. Járkált az elszáradt évek avarjában. Nézte az állatorvost, aki egyszerre fölbukkant, mint valami kísértet. Pár kedves szót szólt hozzá, kezet fogott vele, aztán bement a csarnokba. De nem említette, hogy Viktor már öt esztendeje meghalt, és a sors a maga szeszélyes intézkedésével megoldotta azt a helyzetet, melyet egykori udvarlója mindmáig nem tudott megoldani. Erről mélyen hallgatott.

Vallattam Juliskát, vajon miért tette ezt, de nem tudott rá pontos választ adni. Női kacérságból? Lehet. Vagy hitvesi hűségből, mely a síron túl is tart? Az is lehet. Végre Viktor, aki ma már por és hamu, még mindig él egy ember lelkében, még mindig fölkel, lefekszik, jár-kel, hazamegy ebédelni, s így Juliska nem vállalkozhatott arra, hogy ezt az eleven lelket, ezt a még mindig mozgó és cselekvő hatóerőt egy mondatával megsemmisítse. Ez gyilkosság lett volna. Hitvesgyilkosság. Aztán céltalan is lett volna. Juliska még haló porában is őt szereti. Ez az igazság. A helyzet változatlan.

Azóta sokat töprengtem ezen. Valaki hallja azt, hogy kedvese harmincöt évvel ezelőtt férjhez ment, viszont nem hallja azt, hogy vetélytársa, aki miatt egész élete elkeseredett, öt évvel ezelőtt meghalt. Micsoda játéka a véletleneknek. De az igazi drámák mindig benn, képzeletünkben folynak le, s nem a valóságban, mely megannyiszor független tőle. Álomalakokat teremtünk magunknak, s azokkal viaskodunk. Az emberek tükörképe gyakran meghal, mikor az eredeti még él, gyakran éli az eredetit, fejlődik, változik. Voltaképp csak ez a fontos. Mit is tudunk egymásról? Úgy futunk egymás mellett, mint párhuzamos vonalak, melyek csak a végtelenben találkoznak. Akárhogy van, drágám, az élet csodálatos és érdekes zűrzavar.

Kosztolányi Dezső