Egy akarással kiküzdött őrhely

Tarics Lőrincz Margit inkább élvezi, hogy beszélgetni szeretett színházának földszinti társalgójába vonulunk. Pár nappal azután, hogy Komáromban, a közeli parkban megnyílt az általa már sok-sok éve elgondolt elképzelés: a mai Jókai Színház elődjeként idestova hetven éve alakult Magyar Területi Színház hőskorát idéző Színészmúzeum.

Margó kedves, akaratos teremtés vagy?

Miért kérded?

Azért, mert addig bírtad utánajárással, amíg mégiscsak kiharcoltad komáromi játékszínünk múltjának rendhagyó őrhelyét.

Rögtön ezzel kezdjük?

Nem tudjuk megkerülni. És nem is lehet. Hiszen van annak húsz éve is, hogy erről a szándékodról privát beszélgetve felhoztad: ha az embernek határozott célja van, akkor nehezen is, de a saját útját kell járnia. Húzós feladat volt kitartani? Addig kilincselni, amíg Komáromban létrejöhetett az általad szorgalmazott színészmúzeum. Kissé rendhagyó módon szabadtéri formában ugyan, de megvan!

Az a lényeg, hogy végül is létrejött. Mert egy színész duplán érzi, ha dolgavégezetlenül nagy teher, félbemaradt feladat nyomja a vállát. Nagyon sokáig falakba ütköztem, ha szóba hoztam valahol, hogy mi a tervem. Két lehetőségem volt: vagy abbahagyom és feladom az egészet, vagy tovább talpalok. De ahogy idősödtem, és azt láttam, mennyire elfelejtjük azokat az embereket, akik a színház alapítói, illetve még az első egy-másfél évtized mára sajnos elhunyt színészei voltak, nem tudtam letenni a színészmúzeum gondolatáról.

Holmi vállrándítással rálegyinteni az indulás éveire?

Ne csodálkozz, hogy máig élnek bennem azok az emlékek. Ahogyan ötvenkettőben először lapáttal, talicskával az egykori Legényegylet épületét színházzá kellett átalakítanunk. És hogy mennyit gürcöltünk, amíg ott 1953 januárjában játszani kezdhettünk. Vagy hogy tájoló társulatként milyen körülmények között jártuk az országot. Hogy bennünket nem vártak szállodák, hanem magánházak szobáiban laktunk. Akár hat nő egy lavórral...

Remek színdarabcím!

Hát a valóságban ez nem éppen vígjáték volt. Télen a kultúrházakból hoztuk a tüzelőt, hogy fűteni tudjunk. Mostoha és mai szemmel nézve méltatlan viszonyok között kellett kihozni magunkból a maximumot.

Erről egy karcsú könyvet is írtál.

Üzenetként. Már a mának is, ám főként az utókornak. Egy kicsit humorosan, egy kicsit keserűen, de minden igaz, amit ott az apró történetkékben közreadok. Nem túlzás, ha joggal hőskornak tartjuk azt az időszakot. És aki azt nem élte meg, az nem tudhatja, hogy az ötvenes években milyen korszakot éltünk. Ha az indulás éveinek cudar körülményeiben a színházalapítók maroknyi csapata föladja, akkor jövőre aligha ünnepelhetnénk a komáromi színház fennállásának hetven évét! Ezért hajtott a késztetés, hogy ez a sokat megélt színház ne csak a mai előadásaival, hanem a múlt jeleivel is jelen legyen.

Ezek már-már patetikus szavak.

Szerintem inkább reálisak. Nem tudom, mit írsz meg ebből, de számomra fontos volt, hogy látható és tapintható maradjon, hogy a világháború utáni idők Csehszlovákiájának sok szempontból bonyolult időszakában itt talpra állt egy önálló és hivatásos magyar színtársulat, és elindult valamerre. Igen, hőskor volt, a rengeteg vadhajtása dacára. De ha akkoriban nincs meg bennünk a kitartás, ha nem csiszolódunk össze egy lelkes, művészileg életképes színészcsapattá, egyetlen tollvonással könnyen valamelyik más színházhoz csapnak bennünket. A jelen teljességéhez ez szintén hozzátartozik, még ha erről mostanában kevesebb szó esik is.

Én gyerekként éltem meg az ötvenes évek első felét. Igaz, hogy azokban a jogfosztottság időszakának sérelmeit mérséklő esztendőkben a MATESZ, azaz a Magyar Területi Színház az anyanyelv varázserejével, úgymond, hatalom volt?

Igen! Az egész társulat tudatosította feladatának komolyságát, pedig szinte a semmiből kezdtünk. Saját rendezőnk nem lévén a Szlovák Nemzeti Színház művészei, Munk István és Martin Gregor voltak az első segítőink. Mindenütt ragaszkodással fogadták az előadásainkat. Ha az akkori csapnivaló útviszonyok miatt nemegyszer megtörtént, hogy beragadtunk a sárba-hóba, a helyi közönség akár egy-másfél órát is várt, hogy megjöjjön a színház, csak érkezzenek meg a komáromiak. És amikor végre késve megjöttünk, az öregecske autóbuszból kiszállva tapssal köszöntöttek bennünket. Utána végignézték a késő estébe húzódó előadást, élvezték a színpadon elhangzó magyar szót. Daliás esztendők voltak azok.

Gyakran az eszedbe jutnak?

Persze, hiszen a munka nekem soha meg nem kottyant. Pedig nem játszottam keveset, bár nem mindig azt a szerepet, amit szerettem volna. Büntetésből. De ezt hagyjuk, utólag semmi értelme rágódni rajta. Így is végigjátszottam az egész életemet. És amit elértem, az önerőből sikerült. A pályatársamon és férjemen, néhai Tarics Jánoson kívül nemigen akadtak pártfogóim.

Ezen a pályán sűrűn megesik, hogy a kollégák nem csupán a sikert, hanem a jobb szerepeket is irigylik egymástól…

Sőt! Volt időszak, amikor sorozatosan olyan szerepeket osztottak rám, amelyeket más aligha játszott volna el szívesen előlem.

Mindenki Júlia akart lenni vagy Lüszisztraté?

Hagyjuk. Ha már 18-19 évesen belecsöppentem a színház világába, nekem ezt adta a sors. Az a fontos, hogy színpadra kerültem. Elvégre mit ér egy színész, ha nem játszik? Azt semmi egyéb nem pótolhatja. Mára a színházalapítók meg a hőskor emléke már annyi, mint egy fuvallat. De a kezdő színészcsapat nekiveselkedése nélkül az utódok nemzedéke sem létezhetne. Elődök nélkül nincs továbblépés!

Az örökbecsű MATESZ eredeti épületének átalakításában fizikai munkát végezve te is aktívan robotoltál. Most, a Széna téri látványosság kialakításánál megmaradtál „csak” ötletgazdának?

Is-is. Túllépve már a 86. életévemen is úgy gondoltam, most konkrétan csinálni kell valamit az ügyben, nem csak szép szóval és másokat kérlelve kilincselni. Úgy éreztem, számomra ez az utolsó alkalom, hogy minden követ megmozgassak. Így 2019. február 24-én ügyvéd által segített kérvénnyel fordultam a városi önkormányzathoz. Azért léptem hivatalosan, mert korábban kaptam hideget-meleget, ha itt-ott fölvetettem: javasolnám egy színészmúzeum létrehozását. Most azonban megmoccant a dolog, és a színház tőszomszédságában meglett a szükséges terület hozzá. Összejöttünk hát néhányan az ötletet felkaroló ismerőseimmel, hogy előbb gondolatban, majd reálisan is megtervezzük a szabadtéri parkosított múzeumot, annak több oszlopsorát. Az elsőbe ábécésorrendben az alapító tagok kerültek. Majd az Állami Faluszínház magyar együtteséből az 1950/60-ban érkező kollégák közül azok, akik a kassai Thália Színpad megalakítása után is itt maradtak Komáromban, illetve a MATESZ fennállásának második évtizedében azok az 1960-ig ide szerződött színészek, akik nyugdíjba is innen mentek.

De hát pont a te fényképedet nem találom sehol!

Mert akik még élünk abból a korszakból, egyelőre nem vagyunk a múzeumba valók. Viszont kijelölt oszlop várja a fényképünket, azt a napot, ha majd átlépünk a mennyei színtársulatba…

Színésznői pályádat tekintve, benned van valami mélyről fakadó akarat, a hivatás iránti hit. Ez hajtott, amíg kibrusztoltad ezt a múzeumot? Számodra ez volt a lét és a cél érvényessége?

Nézd, az embernek addig kell akarnia, amíg tenni tud valamit.

Mert amit nem sikerül az életünkben elvégezni, azt megette a fene? És könnyen hamis mítosszá, álszent belemagyarázássá, esetleg mások önkényes torzításává válik.

Jól látod. Ezért vagyok nagyon boldog, hogy ez a múzeum most megvan. Leszólják, nem szólják; milyen helyen van, nem jó helyen van; miért nem emitt vagy amott van; miért most lett és nem már előbb, vagy netán utóbb – ezek a piszkálódások már nem érdekelnek. Ha az ember tesz valamit, mindig akadnak bírálói. De hát kilincselt meg talpalt volna másvalaki annyit az ügy érdekében. A Komáromi Jókai Színház mai rangja megérdemli, hogy a hőskorának emléke is legalább jelképesen itt éljen a köztudatban. Mert ha 1952 óta nincs és nem játszik folyamatosan ez a színház, illetve 1969-ben nem jön létre Kassán a Thália, ma még kevesebb lenne a magyar ember Szlovákiában.

Persze, egy-egy tárgy, egy-egy villanás, egy-egy kosztüm, a múltat ébresztgető intézményes jelen – az lenne az igazi múzeum. Érzel még magadban elég energiát, hogy tovább előszobázz ennek érdekében?

Gondolom, egyelőre hiába lenne hozzá kellő erőm. Mert ha ez nem is lehetetlen szándék, de nehéz dolog volna megvalósítani. Ugyanis éppen az indulást követő 20-25 év dokumentációja, sajnos, távolról sem teljes. Amikor az öreg színház épületéből kellett kihurcolkodnunk, aznap szakadt az eső. A munkások sorra kihordták a nyitott fiókokat, de ki törődött azzal, hogy mi van bennük. Az igazgatósági iratokat meg egyéb papírokat, a fényképek tucatjait, más egyebet úgy szedtük össze a sárban. Már ami még menthető volt.

Te mit tudnál ajándékozni egy „valódi” múzeumnak?

Amikor A kőszívű ember fiai lekerült a repertoárról, a színháztól megvettem azt a fekete csipkeruhát, amiben Baradlaynét játszottam. Otthon őrzöm egy kofferban, több más emlékkel együtt.

És ez az októberben megnyílt szabadtéri múzeum? Elrejtőzés az utókor felületessége és az élet hálátlansága elől?

Ilyesmin nem tűnődöm. Csupán megfelelni próbáltam önmagam előtt. Ezért érzek akkora örömet, hogy ezt elértem végre. És látom az embereket, ahogy kedvesen, szívesen sétálgatnak az oszlopsorok között, nézegetik a képeket; és vannak, akik személyesen emlékeznek a színházalapító színészekre! Ők az ünnepi tárlatnyitón még tapsot is kaptak!

Te már hosszabb ideje nem játszol. Részedre ez a taps volt, a színpadi játék örömei helyett, az „ember küzdj és bízva bízzál” katarzisa?

Kerülni szoktam a hangzatos szólamokat. Noha abban azért végig bizakodtam, hogy egyszer sikerülni fog ez a tervem. Nekem az is a sors jutalma, hogy szeretett színházam falai között beszélgethetünk.

A saját életpályádra miként gondolsz vissza?

Ennyi idő távlatából már minden felhőtlennek tűnik. Otthon pedig elő-előveszem Németh László vagy Szabó Magda valamelyik kötetét. Írókként különösen közel állnak hozzám. Mély emberi valóságról lehet olvasni a műveikben.