Egészségügy: ezer üröm

Doktor úr, egy évekkel ezelőtti interjúban volt egy nagyon szép mondata, hadd idézzem! Így hangzik: A beteg akkor bízik meg orvosában, ha érzi, jó kezekben van, és támaszt talál a gyógyítójában.

Ezt ma is ugyanígy gondolom, hiszen ez tényleg így van.
 
De akkor a valós helyzetet nézve érdemes fölvetni, hogy nálunk az egészségügy manapság nem betegebb-e a saját páciensénél?

Sőt! Ezt nemcsak fölvetni érdemes, hanem behatóan belegondolni is.
 
Egy aktuális felmérés szerint országosan az emberek 82 százalékát aggasztja az itteni egészségügy állapota. Mi vagyunk nagyigényűek? Vagy ezen a téren Szlovákiában tényleg komisz állapotok uralkodnak?

Az utóbbi kérdése több tekintetben is így igaz, bár kerülném a generalizálás csábítását. Mégha a bő két éve húzódó Covid-járvány komoly vesződségei csak tovább fokozták is az egyébként nyilvánvaló bajokat, a cirka harmincöt esztendeje rapszodikus hazai egészségügyi reformok sikertelenségét. Azonfelül olyan világot élünk, hogy manapság mindenki gyors és kézzelfogható eredményeket akar, ami már önmagában feszültségforrás; és az szintén növelheti a nyugtalanságot, hogy többnyire a negatív hírek gyűrűzése a hangosabb. Én azonban mégis azt remélem, hogy ez a 82 százalékos lakossági elégedetlenség elnagyolt adat.
 
Peter Visolajský, a Szlovákiai Orvosszakszervezet elnöke a minap mindenesetre kijelentette, hogy itt az egészségügy olyannyira elhanyagolt stádiumba jutott, mely szerint csupán a béremelés nem oldja meg a külföldre vándorló vagy pályaelhagyó munkaerő hiányának méretes gondjait!

Ebben teljes mértékben egyet tudok vele érteni. Mert pusztán a béremelés dinamikájának ügye eddig sem volt a hazai orvostársadalom legfőbb követelése. Természetesen – a problematika egészét nézve – az sem másodlagos, de egyáltalában nem ez a betegellátás joggal elvárt minőségének, a gyógyítás hatékonyságának alapvető előfeltétele, hanem annak az orvostudomány fejlődésével lépést tartó szakmai lehetőségei és infrastrukturális körülményei.

A szaktárca miniszteri székének bársonyát már réges-régen csalánra, kaktuszra kellett volna cserélni?

Szúrós, kellemetlenkedő ötlet, bár van szimbolikus jelentősége. Legalábbis annyiban, hogy a politikum dominanciája helyett, egy rátermett szakminiszternek elsősorban garanciákat kellene kapnia. Garanciákat arra, hogy a tárcát irányítva átgondoltan építkezni, fejleszteni tudjon. Ezzel szemben a valóság az, hogy nálunk – Rudolf Zajacon kívül – minden egészségügyi miniszter legföljebb a bajelhárítás szándékáig jutott el, utána másfél-két év elteltével menesztették. Őszintén szólva, már ugyan utánaszámoltam, hogy Szlovákiában 1990 óta hányan cserélődtek azon a poszton, de a diszkréció úgy kívánja, hogy csak annyit mondjak: itt az egészségügyi miniszter, úgymond, fogyóeszköz. Az ilyen jövök-megyek stílusban persze nem is lehet következetesebb és rendszerszintű terveket megvalósítani. Ezért elsősorban egy szemléletváltás hiányzik. Mert itt hosszú évek óta azt látni, hogy annak, amit egy reálisan gondolkodó egészségügyi miniszter mond, nálunk kevesebb a tétje, mint az előtérbe tolakodó politikum állandó kölcsönös csatáiban elhangzó szavaknak.
 
Képes az egészségügy ebben az összekuszált állapotában is a páciens ellátásának azt a színvonalát tartani, ami nemcsak a létezést biztosítja, hanem az emberi méltóságot sem sérti?

Erre általánosságokba bocsátkozva esetleg egyből rávágni, hogy nem, vagy nem mindig, az rosszindulatú és felelőtlen válasz. Vagy mondjam azt, hogy ez egy-egy intézményben meghatározó mértékben személyzetfüggő, szemléletfüggő, vagy akár vezetőfüggő is lehet?... De éppen így igaz, hogy ha valahol túl gyakran uralkodik káosz, ott ez előbb-utóbb a betegellátás körülményein és milyenségén is megmutatkozik.
 
Pikírt megjegyzés, ha felhozom, hogy az egészségügy kiemelt felelősséggel járó terület, ahol a beleszokás kevés az üdvösséghez?

Sőt, szigorúan igényes terület is, elvégre mindenkit, az egész lakosságot érinti. Tulajdonképpen élet és halál kérdése lehet. De pont ezért határozott meggyőződésem, ha a pácienseknek vannak is kevésbé jó, netán rossz tapasztalatai, az egészségügyi alkalmazottak zöme mindent megtesz azért, hogy az ágazat gondjai lehetőleg ne érződjenek meg a betegellátás minőségén. És hogy megtartsák annak emberi méltóságát, szakmai alaposságát.

Miképpen lehet megbirkózni azzal, ha az orvoscsapatokban meg a szakszemélyzetben mindenki fáradt és kimerült, komolyabb esetben kiégett? Egyáltalában kezelhetők ezek a belső feszültségek?

Nehézségek árán, de körültekintéssel, előrelátással enyhíthetők. Tény azonban, hogy vannak pillanatok, amikor nemcsak állóképességet, hanem új erőt, sok türelmet kívánva új munkakedvet kell meríteni. Megtartani a higgadt, tárgyilagos, mondhatni önzetlen hozzáállás újbóli biztonságát. Ebben a tekintetben a kivételesen nehéz koronaidők rengeteg tapasztalattal jártak, és olykor bizony mentálhigiénés tréningekre is szükség volt. Akik ezeken részt vettek, azoknak sokat segítettek ezek a foglalkozások. De hát a személyzeti munka manapság különben sem egyszerű. Talán inkább a 22-es csapdája, hiszen ahol eleve kevés a szakszemélyzet, ott nehéz dolog a csapatépítés. Hatalmi szóval, esetleg fegyelmi retorziókkal pedig szinte lehetetlenség. Elég valakire haragvón, ferdén ránézni, és az illető másnap könnyűszerrel másutt találhat munkát. Ahol meg is örülnek az új munkaerőnek, mert lehetséges, hogy ott holnapután éppen ezen az egy emberen múlik, bezár-e vagy tovább működik egyik-másik kórházi osztály. Manapság ugyanis távolról sem elég, hogy egy kórház műszerezettsége korszerű és rendben legyen, ha hiányzik mellőle a szakembergárda. A közvélemény pedig szinte mást sem hall, mint hogy itt az orvoshiány, amott a nővérhiány miatt egy további osztályt kellett bezárni, szerencsésebb esetekben „csupán” a műtéteket elhalasztani. Így bizony nehéz megtartani a közvélemény bizodalmát...

Ha ennyire komplikált a helyzet, úgy minden, amit akár tíz-húsz éve Szlovákiában egészségügyi reformnak mondanak, az csupán eszményítő lakkozás?

Nézze, nem hinném, hogy akinek ebben az országban megvolt a bátorsága ahhoz, hogy vállaljon egy-egy komolyabb reformot, az eleve úgy vágott neki, hogy csak az asztalfióknak kezdeményez valamit. Ahogyan azok józan rálátásában, célkitűzéseik őszinteségében sem szeretnék kételkedni, akik az elmúlt két-három évtizedben egészségügyi reformkísérletekbe kezdtek. De mindig hiányzott a határozott politikai támogatás, illetve a szélesebb körű társadalmi pártfogás, ami nélkül előrehaladás sincs.

Doktor úr, a leplezhetetlen gondhalmaz közül említsen meg akár csak kettőt az egészségügyi ellátás mielőbb megoldandó problémái közül!

Például számtalanszor szóba jött már, hogy minden szépre festés nélkül Szlovákiának fenntarthatatlanul sok kórháza van. Redukálni kellene hát a számukat, egyúttal egyértelműen tisztázni azok besorolását és világosan meghatározni mindegyik intézmény szakmai feladatkörét. Egy további égető gond – és ez az orvosszakszervezetek aktuális követelései között is ott szerepel –, hogy gyorsan s megfelelőképpen stabilizálni kell az egészségügyi ellátást biztosító szakszemélyzet optimális létszámát. Akik ugyanis ezekben a hetekben-hónapokban a felmondásaikat ígérik, ők javarészt az egészségügyi intézményekben dolgozó orvosok. Hiszen egy magánorvos aligha fog fölmondani a saját rendelőjének.

Szlovákiában évek óta köztudottan magas az úgynevezett elkerülhető korai halálesetek száma. És ha nyilvánvalóan nem is lehet mindenkit meggyógyítani, ám egy nívósabb betegellátással az ilyen eseteknek országosan hány százaléka lehetne elkerülhető?

Részemről felelőtlenség volna az ilyen felvetésre „százalékolásba” kezdeni. De azért visszakérdezek: mi a nívós kezelés?
 
Hát ami professzionális, emberséges és a környezetében meg a hangulatában a gyógyulást, a gyógyítást, a gyógyítás eredményességét segíti.

Rendben. Ebben az értelemben az viszont elmondható, hogy infrastrukturálisan tagadhatatlan haladás történt. Mert igazán lepukkant kórház vagy rendelőintézet ma már országosan kevés van. Meg egy kis jóakarattal, következetes odafigyeléssel mindenütt tisztaság lehet, nem kell, hogy kórházillat legyen és rendben lehetnek a mosdók, a folyosók.
 
Lapozzunk egyet! Az ön pályafutásában mit találni, amire azt tudja mondani, hogy arra a sebészet, a traumatológia révén döbbent rá?

Nem csak azt, hogy az előfordulható komplikációkat mindig minimalizálni kell. Sokkal inkább azt is, hogy minden orvos a saját maga által megélt szakmai komplikációkat, netán a kudarcait nagyon nehezen éli meg.
 
Doktor úr, megkérdezte már valaki: milyen érzés, ha minden törődése dacára meghal egy páciense?

Rossz. Jó harminc éve vagyok orvos, de ha éjjel föl kell hívni egy hozzátartozót a végzetes hírrel és azt közölni vele, az embernek ilyenkor több évtized után is összeugrik a gyomra. Ezek a dolgok az orvosra is hatással vannak. Egyszerűen lehetetlenség megszokni. Ezért volt annyira lehangoló a pandémiának az az időszaka, amikor a kórházban a Covid-osztályokon kívül dolgozók számára is szinte tapintható volt a sok emberi tragédia okozta nyomasztó légkör. Amikor a lélegeztetőgépre kapcsolt páciens azt kérdezte az orvostól: ki fogja majd a kezemet, ha meghalok!...
 
Ha ennél biztatóbb helyzetekben a sebész komoly műtétbe kezd, hinnie kell önmagában?

Aki nem hisz önmagában, egy műtét sikerében, az tegyen le arról, hogy műtsön.
 
Még fennállt Csehszlovákia, amikor ön Brünnben orvosegyetemet végzett. Ma miképp látja: Csehországban az egészségügy hány lépéssel jár előttünk?

Nyolcvankilenc után ott azonnal jobban, progresszívebben felismerték a cseh egészségügy lehetőségeit, körültekintő fejlesztésének módját és eszközeit. Legyen szó a műszerezettségről, a munkaerő stabilizálásáról, vagy akár a bérezésről. Egyszóval gyorsabban szedték a lábukat, így ma, ha mérföldekkel nem is, de előttünk járnak. Három-négy lépéssel mindenképpen.