Égbolt az ünnepek alatt

A téli napforduló december 21–22-én következik be, amikor megkezdődik a tél és a Nap a Bak (Capricornus) csillagképbe lép be. A Föld északi féltekéjéről nézve (tehát tőlünk) a Nap ezen a napon éri el a horizont feletti legkisebb magasságát, vagyis a nappal ekkor lesz a legrövidebb, az éjszaka pedig a leghosszabb (a déli féltekén, pl. Ausztráliában ez pont fordítva van, ott a nyár kezdődik ezen a napon). Ami kedvező számunkra: innentől számítva a Nap látszólag egyre magasabbra és magasabbra kúszik fel az égen, a nappalok egyre hosszabbodnak és márciusban egyenlítődnek újra ki. Ez az az időszak, amikor a bolygónk napközelben (perihéliumban) tartózkodik és a Naptól mért legkisebb távolságát január 4-én éri el (kb. 146 millió km).

A téli esti égboltot ezekben a napokban a délkeleti látóhatár felett tartózkodó fényes Szíriusz csillag (Nagy Kutya csillagkép) és az Orion csillagkép uralja, amely tökéletes kiinduló pontnak számít a téli égbolt csillagképeinek megismerésében. Az Orionban található az ismert Nagy Orion ködkomplexum, amelynek szabad szemmel is észrevehető részét az Orion övét alkotó három fényes csillag alatt lehet látni. Az Oriontól lent balra az esti égbolt legfényesebb csillaga, a Szíriusz tündököl, égi felbukkanása a Nílus áradásának kezdetét jelezte az ókori Egyiptomiak számára. Az Oriontól jobbra fent látható az ég fényes foltja, a Pleiades, avagy a Fiastyúk csillaghalmaz, amely a Bika csillagkép része. Szabad szemmel csak 5–7 csillagot lehet felismerni, de távcsövön keresztül a számuk jóval több, és lefényképezve már a ködösség is előbukkan. A halmaz kb. 425 fényévre van tőlünk. Az Oriontól balra található az Ikrek csillagkép és két fényes csillaga, a Castor és Pollux, amelyek a Görög mitológia szerint testvérek voltak (az egyik halhatatlan a másik viszont halandó).