Efölött már csak a Mennyország van

Minden elemében nagyon szépen felújított, igényesen berendezett garzonba lépünk a harmadik emeleten. Ilona szerint „efölött már csak a mennyország van”. A hosszú élet titka pedig, legalábbis a test oldaláról nézve, a rendszeres lépcsőzés, nincs más, ami jobban karban tartaná a szívet, az egészséget. A lélek felől megközelítve pedig a szoros emberi kapcsolatok, a család és a barátok jelentik a nélkülözhetetlen életelixírt. Ilonának, bár évtizedekkel ezelőtt megözvegyült, sohasem kellett megküzdenie a magánnyal. Mindig is szerető család, összetartó munkatársak, minden lében kanál barátnők vették körül. Derűt sugároz, pozitív energiával tölti fel a környezetét.

Mindig hazalógtam

„Egy bajom van, túl sokat beszélek” – nyitja a társalgást. Nagyon kellemes, alkoholmentes, citromos sörrel kínál, tudva, hogy autóval érkeztünk. A kanapé fölött egy New Yorkot ábrázoló nagy fotó tágítja a teret. Azt mondja, a Nagy Alma még a bakancslistáján van, de a fél világot bejárta már. Hetvenöt évesen sem egy otthonülő típus.

Az óvodás csoportképpel kezdjük, amelyet beküldött Nosztalgiázzunk együtt rovatunkba. „Gyönyörű volt a gyerekkorom Ebeden, pár kilométerre innen. Ott jártam óvodába. Az óvoda és az iskola velünk szemben állt, és gyakran az órák alatt is hazalógtam. Nagy betyár voltam, mindig kitaláltam valamit, de a szomszédban élt az óvónő, a tanítónő, apukám unokatestvérei, és ők foglalkoztak velem, kezelték a csibészséget. Amikor hatodikos lettem, akkor kerültünk Párkányba, mert Ebeden csak öt osztály volt. Itt már egy új élet kezdődött. Idegen gyerekek között voltunk. Annyi minden hatás ért, új barátnők, új osztálytársak. Akkoriban még a SZISZ létezett, a Szlovák Ifjúsági Szövetség, tizenéves korunkban már ott nyüzsögtünk a környékén. Volt táncegyüttesünk, úgymond, amatőr szinten, de nagyon élveztük. Előfordult, hogy színdarabokat tanultunk be. Csak szépet és jót tudok mondani azokról az időkről. Ez a fotó, a menyecskés is abból az időből való” – mutat a másik képre.

A cseresznyefa hegyibe

Ilonát mindig tátott szájjal figyelték az unokái, amikor gyermekkoráról mesélt. Arról, hogyan őrizték a libákat a réten, hajtották őket a tarlóra, bujdostak a kévék között. „Tényleg jó csibész voltam, ami azt illeti, mert a cseresznyefákat, amik az út mellett álltak, mind kipróbáltam. Fölmásztam a tetejébe is valamennyinek, ha kellett. El nem felejtem soha, hogy megmerevedtem ott az egyik fa hegyibe’, a csősz meg alulról fenyegetett a bottal, hogy gyere csak le, mert akkoriban még őrizték a faluba vezető cseresznyesort. Mára már egy fa sincs, elmúlt mind. Amikor Ebedre megyek, felidézem, hogy a kisfiam születésénél is ezen a cseresznyefás úton mentünk haza a babával. Megható visszagondolni mindenre, hogy milyen szép időszak volt.”

Ilona édesanyja háztartásbeliként tartotta össze a családot, de amikor megalakult a JRD, nagyon sok földdel és állatokkal neki is be kellett vonulnia, a földeket aztán elkonfiskálták. Édesapja, egy szem gyerek, pedig telefonszerelőként dolgozott. „Aztán mi lettünk négyen testvérek. Mind élünk, a nővérem a legidősebb, 82 éves, Brünnben lakik. A 80 éves nővérem van itt, Párkányban, a 77 éves bátyám Léván él, és én vagyok a legkisebb. Mindig mondtam, nem is tudom, minek születtem, amikor már volt két lány, meg egy fiú.”

Szerelemgyerek lett, biztos, vágom közbe.

„Hát, inkább azt szokták mondani, hogy te vagy a vakarék…” – feleli rá nevetve.

„Hatvannyolcban mentem férjhez, nem sokra rá bejöttek az oroszok, akkor született az első fiam. A szüleim Ebeden maradtak, én jöttem a férjem után Párkányba. A férjem szülei magukhoz vették a nagypapát, mi pedig ott kezdtünk élni a papa házában. Közben a férjem harmincöt éves korában meghalt, én voltam harminchárom. Agyvérzés és infarktus együtt, az vitte el. Kitanult autószerelőként dolgozott.”

Mint zsák meg a foltja

„Azóta nem mentem férjhez. Öt percre laktam a gyártól, ahol ledolgoztam az életemet. A város közepén volt a keményítőgyár. Ott minden posztot betöltöttem, amit lehetett, csak igazgató nem lettem. Elmondhatom, olyan munkahelyem volt, ahol nagyon megbecsültek és hamar kineveztek részlegvezetőnek. Nem akartam azt a posztot elvállalni, de azt mondták, hogy Ica, te olyan ügyes, talpraesett vagy. Jó, hogy nem fejre, vágtam rá. Vagy te olyan ügyes, hogy fogod tudni csinálni, bizonygatták. Hittek bennem. Tizenketten dolgoztak a kezem alatt. Aztán beválasztottak az üzemi szakszervezetbe, végül én lettem az ROH-elnök. Voltak mindenféle céges rendezvények, nőnapok, versenybrigádok, a »podnyikra« is mentem. Borzasztó jól éreztem magam mindig, minden pozícióban. Az utolsó percig ott voltam, aztán már kezdett zsugorodni a gyár, az én részlegem is leépült, végül portásként kerültem nyugdíjba, pont húsz évvel ezelőtt. Utána beléptem az Új Évszázad Nyugdíjasklubba. Ott is úgy vagyunk, mint a zsák meg a foltja, annyira jó a csapat. Minden héten találkozunk. 2000-ben alakult a klub, 2003-ban mentem oda, szinte mindenki ismerős volt. Olyan szeretettel fogadtak. Mikor a heti találkozónak vége, mi még kártyázgatunk. Unót játszunk. Sokszor lekerül a szemüveg, mert úgy hull a könnyünk a sok nevetéstől. Mi, a kemény mag zárjuk a kaput” – mondja el Ilona szinte egy szuszra az életét, ami a munkával töltött évtizedeket illeti. Alig győzöm jegyzetelni. Olyan hév, szenvedély, lendület van benne, mint egy tinédzserben két Red Bull után. Öröm hallgatni.

Amikor a családja kerül szóba, mély szeretet árad a szavaiból. „Hála istennek, nem panaszkodom, mert aranyosak a gyerekeim is, az unokáim is. Tartjuk a kapcsolatot, én járok oda, ők járnak ide, megvan az itthon, és megvan az otthon. Most már azért viszik magukkal mindenhová a gyerekeiket, ha mennek kirándulni, nem nálam hagyják őket, meg engem is elvisznek. Két fiam van, 50 és 54 évesek. Az idősebb Pozsonyban dolgozott, főhadnagy volt a rendőrségen, a másik fiam mechanikus, most a fürdőben úszómester. Három unoka van, három lány. Az egyik most megy kilencedikbe, a másik gimnazista, a harmadik egyetemista. Helyesek, okosak, nagyon jól nevelik őket a szülők.”

Integetni a betegségnek

„A gyerekeim egy udvarban laknak. A kisebbik fiamék a volt családi házunkban, a nagyobbik pedig épített a telekre egy szép új házat, utcára néző körbalkonnal. Jó testvérek, segítik egymást. Úgy van, hogy a sors őket egymásnak rendelte. A kisebb mindig figyelte a nagyobbat, hogy az majd mit mond neki. Visszagondolva, a négy év korkülönbség ellenére, mintha apja helyett apja lett volna. Nagyon jól ki is egészítik egymást. Annak ellenére, hogy a férjem halála miatt magunkra maradtunk, mégis úgy érzem, hogy teljes család voltunk. A szüleim, testvéreim is segítettek. Az ötvenedik születésnapomra még a spanyolországi tengerpartra is elvittek a brünniek” – lapozza fel Ilona a családi fotóalbumot.

Mióta nyugdíjas, az elmúlt húsz év a klubról is szól. Minden hétfőn találkoznak, és mikor „a java társaság már elhullik”, ők akkor kezdenek kártyázni. Előszilvesztert, anyák napját is tartanak a párkányi kultúrházban. Van egy nagyon összetartó csapatuk, leginkább özvegyasszonyok: „Mi, a kemény mag, mindig együtt megyünk. Rengeteget túrázunk, a Pilisben a Rám-szakadékot is megjártuk. Olyan helyekre kapaszkodtunk fel, hogy mondtam is a többieknek, csak le ne nézzetek! Sokat kirándultunk a Tátrában, a Szlovák Paradicsomban is. Azt szoktam mondani, ha hétfőn jön egy betegség, és már csütörtökön integethetek neki, mert odébb áll, addig nincs baj. Csak ne parkoljon le nálam semmi nyavalya hosszú távra. Ilyen idős korban már sok a veszteség. Sokan nem élhették meg az unokáikat. Mennyien elmentek közülünk is a klubból a Covid-járvány alatt!” – sorolja keserűen.

Csókolom, Ica néni!

Nagyon jó kollektíva volt a munkahelyemen. A mai napig tartom velük a kapcsolatot. Megyek a városba, rám kiabálnak. Csókolom, Ica néni! Megismer még? Röstellem, ha nem ugrik be elsőre mindenkinek az arca, de hosszú volt az a 36 év. Merem állítani, ha egy munkahelyen jó a társaság, az már fél siker. Bármilyen furcsa, alig vártam én is, hogy megint hétfő legyen, és együtt lehessünk. Most meg az életem nagy részét a családon kívül a barátnőkkel töltött idő teszi ki. Egy húron pendülünk, fél szavakból is megértjük egymást.”

Ilona a férje halála ellenére teljes életet élhetett, a gyerekei kitöltötték a mindennapjait, és nagyon sokat jelentett számára, hogy jó volt a társaság a munkahelyén. Hogy segített a család. Miután a férje meghalt, hozzáépített a házhoz. Mint a fecske, egy-egy darabot mindig-mindig. Aztán, amikor a gyerekei nagyobbacskák lettek, jött a gáz Párkányba. Összedobták az utolsó pénzüket is, hogy be lehessen kötni a házhoz.

„A Jóisten megsegített mindig, amikor kellett. Katolikus vallásban nevelkedtem, hiszek benne, hogy nekem a Jóisten fogja a kezemet” – teszi hozzá Ilona, majd hirtelen témát vált, nehogy kimaradjon a beszélgetésből mindennapi társa, ami végigkövette az életét, és ugyanúgy hetvenöt éves, mit ő.

Várom, mint a messiást

„Aztán meg ugye ott az Új Szó. Azt nehogy ne említsem! Úgy várom, mint a messiást minden nap. Lesem az ablakon, hogy mikor jár a postás, és megyek az újságért. Még lány voltam otthon, akkor is járatta anyukám az Új Szót. Aztán elkerültem Párkányba, egy darabig kimaradt, de később újra előfizettük. Emlékszem, a kisfiam még nem tudta teljesen kimondani, csak szaladt be vele, hogy Anya, ujsvág! Hozta a lapot a kis kezében.”

„Nagyon szeretem az Új Szót, átolvasom az elejétől végig. Követem a rádiót és a tévét is, de az újságot nem adom, mert az nagyon fontos. A tévében ugye gyorsan elszalad az a kép, nem győzöm fülelni, olyan gyorsan elmondják azt az egy-két mondatot. Itt meg csak belelapozok, hogy is volt, mi is volt, kezembe veszem az Új Szót, leülök, még egyszer átnézem, ha kell. Á, igen, így volt. Az Új Szó így írja, akkor ez így van jól!

Először végigmegyek a politikán, a helyi híreken, aztán ott van a kultúra, végül kezdem fejtegetni a rejtvényeket. Sosem küldöm be, de mindig megfejtem. Anyuci, szól a fiam, húszas is van, ötvenes is van, hát nyerhetnél. Mondom, nem az a fontos, nekem az a lényeg, hogy agytorna legyen. Jár a te agyad eleget, feleli a fiam erre... Még egyszer, nekem nagyon fontos az Új Szó.

Meg, hogy a Fő téren mindig vannak jó nyári programok… Aki még hetvenöt éves korában a másfél órás kemény rockot, a Rómeó Vérziket végigüli, végigcsápolja, mint én… Erre mondják, nem igaz, hogy még ott is ott vagyok. Mondom, de bizony, ott. A családunkban mindenki nyolcvanon túl van, a nővéreim is. Anyukám is nyolcvankettő volt, amikor elment. A Jóisten segítségével talán fog sikerülni az is.”

Mint egy szívmasszázs

„Ebeden már nincsenek közeli hozzátartozók, de kéthárom hetente visszajárok az édesanyám és a nagyszülők sírjához. Jó ott lenni, gyertyát gyújtani, lemosni a sír tetejét, hogy csillogjon-villogjon. Megérdemlik, szerettem őket. Nagyon szerettem a szüleimet. Igaz, hogy az anyukám szigorú volt, mert én voltam a legcsintalanabb mindünk közül. Mondta is, hogy még a szemed se áll jól, mikor valamit kiműveltem. De végül ő is egyedül maradt. Akkor hoztuk őt ide, ebbe a lakásba, és én lettem a gondviselője, mert én voltam hozzá a legközelebb. Itt voltam vele az utolsó percig. Húsz éve halt meg. Nem került se kórházba, sehová. Panaszkodott annak idején, hogyan fog följutni a harmadik emeletre egy kisebb infarktus után. A sebész orvos nagybácsim azt mondta neki, Juli, te még engem is túl fogsz élni, mert aki fölmegy a harmadik emeletre ilyen idős korban egy nap egyszer vagy kétszer, az olyan, mintha szívmasszázst kapna, és túlél mindenkit. Ezért mondtam neki én is, hogy szépen föl kell sétálni, mert ezen fölül már csak mennyország van.”

No, hát tessék már fogyasztani, veti közbe, és kínálja az előkészített finomságokat. Hozzáteszi, hogy a Vasárnap hetilap jár a nővérének, neki pedig az Új Szó, és cserélgetik a lapokat. Szeret főzni, sokszor kivágja az újságból a recepteket, hogy kicsit újítson a saját repertoárján.

„Anyu, amikor a nyolcvanat betöltötte, azt mondta az unokáinak, hogy addig egyetek, amíg én élek, mert az anyátok ilyen kelt tésztát nem fog tudni csinálni. No aztán, mit ad a Jóisten, én is vittem neki kalácsot. Megkóstolta, és azt mondta, hallod, ez nagyon finom, majdnem olyan, mint az enyém.”

Itthon legyünk otthon!

„De hogy ezek a politikusok mit fognak kisütni?” – köti át végül a beszélgetést a találkozásunk idején még előttünk álló választásra.

„Én még csak belenyugszom abba, ami van, de már nőnek az unokáim, nekem az a fontos, hogy olyan hazában élhessenek, ahol foglalkoznak, törődnek velük. Ahol mindig van képviseletük. Jó lenne, ha ezek a fiatalok látnának maguk előtt perspektívát, hogy érdemes itt maradni, hogy el ne menjenek. Mert nagyon sokakat tudok, akik elmentek, elköltöztek. Szerencsét próbálnak külföldön. Azért én csak azt szeretném, ha mindenki itthon maradna, itt próbálna, itt tudna boldogulni. Itt születtünk. Ez a mi hazánk. Nem igaz?”