Edinburgh, 2005. november 12–13.

Úgy látszik, a hétvégék, ha együtt a család, mindenhol ugyanolyan gyorsan rohannak. Szinte észbe sem kaptunk, és már vasárnap délelott volt. Itteni szokás szerint még egy speciális áruházba kellett lányom jövo heti születésnapi partyjához megvenni a kellékeket, és rövid tanakodás után az A8-ason, át a városon elindultunk a Forth Road Bridge felé. A tengeröblöt átívelo hídon átkelve most a keleti csipkézett partvonalat követve indultunk el felfedezni a tájat. Egymást váltották a kisebb ipari települések és halászfaluk, s úgy döntöttünk, egy jó darabot utazunk, majd fokozatosan, visszafelé haladva nézzük meg a kínálkozó lehetoségeket. A végso cél St. Andrews egyetemi városa lett volna, amelyet a XV. század óta a golf otthonának tartanak, és az útikönyvek szerint itt van a legtöbb kiépített kerékpárút Skóciában. És itt fejezte be éppen az idén egyetemi tanulmányait Vilmos herceg, az angol trónörökös. Eszembe jutott egyik otthoni barátnom, aki még a nyolcvanas években járta be kerékpárral ezt az országot, vajon járt-e ezen a vidéken, és voltak-e már akkor is kiépített kerékpárutak?

Félúton meggondoltuk magunkat, mert a ragyogó napsütést kár lett volna csak a kocsiból nézni, inkább úgy döntöttünk, amennyit lehet, sétálunk. A táj gyönyöru volt, dimbes-dombos vidék, érdekes, néha vadregényes, romantikus kis öblök, sziklás, máshol homokos tengerparti részek bukkantak fel.

A kevésbé romantikus kisvárosok némelyikében az ember úgy érzi, egy film részese, amikor is egy kissé lepusztult kikötovárosban forgatnak a hajósok és a helyi lakosok nehéz életérol. Az egyik ilyen kisvárosban a foúton végigsétálva döbbenten állapítottuk meg, hogy minden harmadik ajtó játékterembe vezet... Mivel a helyi kiskocsmákba a gyerekekre való tekintettel, bármilyen romantikusnak tunt is a menü, nem tértünk be, végül egy kis faluban egy régi kelta várromra bukkanva, a várudvar teázójában találtuk meg az ideális helyet a kései ebédre. A napsütéses, ám hideg novemberi napot jólesett megszakítani egy órácskára. A teázó kicsike volt és hangulatos. Illatozott az aznapi home made, azaz házi készítésu paradicsomos répaleves, amit finom ropogós vajas péksüteménnyel kínáltak. A gyerekek kipirult arccal az utolsó cseppig kikanalazták. A szintén otthon sütött házi teasüteményekbol is választottunk az elmaradhatatlan kávé mellé, majd felfrissülve jártuk be a hatalmas várromot. Ezután kocsival visszahajtottunk a faluba, s lementünk az Ezüst homokpartra. A tengerparton sok volt a kiránduló: a gyerekes családok, a nyugdíjasok, a kutyatulajdonosok, ilyenkor vasárnap szívesen sétálnak a tenger mellékén. Egy itteni tanárno ismerosöm mesélte, hogy nemrég Európáról tanulva az ötödikeseknek éppen Ausztria volt a tananyag, mikor az egyik kisfiú döbbenten tudatosította, hogy az országnak nincs tengerpartja. Amikor errol ismerosöm is megerosítette ot, akkor azt kérdezte, hogy „de hát akkor ok hétvégén hová járnak a tengerpartra?”