Édenkert a Szaharában?

A helyszín Niger, egy volt francia gyarmat, ahol a lakosság lélekszáma 12 millió, az átlagos életkor 44 év, az emberek mintegy 86 százaléka analfabéta. A nyugat-afrikai országban két kézen meg lehet számolni az iskolákat, kórházakat, iható vizet adó kutakat.

Niger fő problémája a Szahara, amely folyamatosan terjeszkedik, szinte feltartóztathatatlanul zsugorítva a földművelésre alkalmas terület nagyságát. Ha pedig nem terem sem gabona, sem kukorica, sem manióka vagy batáta, akkor éhen pusztulnak a háziállatok, az emberek éheznek, a leggyengébbek pedig – főként a gyermekek – tömegével halnak meg.

Arne Victor Garvi nyolc évvel ezelőtt érkezett Nigerbe, hogy fölvegye a küzdelmet a Szaharával. Rögtön belátta, hogy a sivatagosodást nem képes feltartóztatni – rájött viszont arra, hogyan lehetne mégis segíteni a nigeri éhezők millióin. A módszer pofonegyszerű, csupán a bevált gondolkodási sémáktól kell elszakadni.

A Földön mintegy 78 ezer olyan növényfaj él, amely ehető. Az ember azonban a törzsfejlődés és a civilizáció évezredei során lecövekelt mintegy húsz fajnál: ezek fedezik növényi eredetű táplálékának kilencven százalékát. A nehézség abban áll, hogy e húsz növényfaj egyike sem bírja a sivatagi éghajlatot, a szárazságot. Ezért olyan haszonnövényeket kell találni, amelyek elviselik a Szahara mostoha körülményeit – hirdeti az 51 éves norvég.

A szót tett követte: Garvi a negyedik látogatása során magával hozta a norvégiai Stavangerből hűtőszekrényét és zongoráját, és letelepedett Zinderben. A várostól húsz kilométerre vásárolt egy ültetvényt, ahol az általa létrehozott Eden Foundation (Éden Alapítvány) nevében növényekkel kísérletezik. Megállapítja, melyik bírja a nigeri klímát, melyik képes életben maradni, fejlődni, termést hozni, szaporodni.

Számos fehér ember, számos kormány és nem kormányzati szervezet úgy véli, Garvinak elment az esze. A Zinder környéki parasztok viszont azt mondják, a norvégnak igaza van. És az ő érveik kézzelfoghatóak: néhány éve még éheztek, ma viszont gazdag termést takarítanak be az ültetvényről. Az éghajlat nem változott meg, a térségben változatlanul évi mindössze 125 milliméter csapadék hullik, az ültetvény parcellái ennek ellenére zölden virítanak.

1997 óta Garvi fiával és menyével – akik szintén tevékeny résztvevői a programnak – 160 növényfajt tesztelt sivatagi tűrőképességük szempontjából. Munkájukat tucatnyi önkéntes nigeri segíti. Módszerük egyszerű: a potenciális haszonnövények magvait elültetik, majd figyelik a kikelt magoncok fejlődését. Öntözés vagy egyéb ápolás nem szükséges. Az életképes fajok a föld alatt burjánzó gyökérzetet fejlesztenek, amely mélyre lehatolva képes nedvességet fölszívni és életben tartani a növényt. Amelyik eljut a virágzásig, annak magvait Garvi zinderi lakásában egy fehér dobozba teszi, és az őt fölkereső parasztoknak odaadja azzal, hogy „próbáljátok ki a földeteken!” Propagandát, reklámot nem csap növényeinek a norvég: kivárja, hogy a parasztok maguktól keressék fel.

Ültetvényét járva Garvi büszkén mutatja a hamburgi Der Spiegel riporterének az érdesrózsa nemzetségbe tartozó Cordia nevillii nevű növényt, amelynek apró gyümölcséből szirupot lehet készíteni. Szépen fejlődik a Dania nemzetség képviselője is, amelynek termése a földimogyoró ízére emlékeztet, de édesebb annál. Némely növénynek öt év kell ahhoz, hogy szárba szökkenjen és termést hozzon.

Garvi és családja évi 50 ezer euróból él meg, és működteti a projektet Zinder közelében; a pénzt barátaitól kapja. A norvég bírálja Európa kormányait, amelyek szerinte kiskorúként kezelik Afrikát. Úgy véli, hogy a fekete földrész csak akkor fejlődhet, ha megszűnnek a fejlesztési segélyek, és Afrika rákényszerül arra, hogy hasznosítsa, amije van, majd abból új ötleteket dolgozzon ki saját talpraállása és boldogulása érdekében.