Ige: „Jön már a hegyeken az örömhírt hozó, aki békességet hirdet! Ünnepeld, Júda, ünnepeidet, teljesítsd fogadalmaidat, mert nem gázol át rajtad többé a pusztító, teljesen megsemmisült!
Ecce homo!
Különösen nagy indulatokat váltott ki szinte világszerte Mel Gibson új filmje, A passió, amely Jézus életének utolsó 12 óráját mutatja be, leplezetlenül ábrázolva a szenvedés legkegyetlenebb jeleneteit is. Az egyik oldalon már szinte közömbössé válunk minden kegyetlenség és erőszak iránt, mert a filmek és főleg a videojátékok ezt ontják ránk. Ezekről meg tudjuk, hogy kiváló programozók és maszkmesterek munkái. (Csak vajon felnövő gyermekeink, akik számára a valós és a virtuális világ határai elmosódnak, vagy egyáltalán nem léteznek, nem szenvednek-e tartós károsodásokat lelkükben?!) A másik oldalon meg nagyon is érzékenyek vagyunk a szenvedés, a nyomor, a terrorizmus áldozatai iránt.
A töprengő, vívódó, szenvedő emberi lélek sokkal érzékenyebb a megoldások keresésében, az isteni szándékok megértésében. A várakozás és vágyakozás nyitottabbá teszi az embert. A szenvedésben, a baljós jelek között is próbálja keresni és fölismerni a megoldáshoz vezető utat. Ilyen körülmények között igen nagy jelentőséggel bírt a helyén mondott prófétai szó. Az ószövetségi nép életében sokszor láthattuk ezt. Az Asszír Birodalom és Ninive még hatalma teljében dúl. Izraelt, az északi országrészt már elérte, és Júdát meg Jeruzsálemet is fenyegeti. Az önmagunk feladása és a gonosszal való azonosulás nem jelent megoldást. Végső soron önpusztító magatartássá válik. Ebbe a kilátástalanságba szól bele az isteni szó a próféták ajkán: „Jön már az örömhírt hozó, aki békességet hirdet!” Ez nem egy kompromisszumos fegyverszünet békessége, hanem maga a megoldás, a megbékélés állapota. Ennek vágya mutatkozik meg a közel-keleti népek szinte mindegyikének köszönésében, akár salóm, akár szálemként ejtik ki. És ezt nem az asszír bálványok majmolása, hanem a Júda ünnepeinek ünneplése hozza meg! Az Úr az, aki visszaadja Jákób és Izrael méltóságát.
Hányszor és hányszor esett csorba az ember méltóságán, az istenképűség kiváltságán az emberi faj története során. Próbálhatjuk ráfogni a paradicsomi kísértőre, a körülményekre, elvilágiasodásra, fölgyorsult világra, a kisebbik rosszra, vagy kegyes csalásra, kikerülhetetlen akadályra. A vesztesek végső soron akkor is mi vagyunk. Sem szépíteni, sem a kegyesség álarca mögé elrejteni nem tudjuk. Pál apostollal együtt csak a kétségbeesett kérdést tehetjük fel: „Ó én nyomorult ember! Kicsoda szabadít meg engem e halálnak testéből?” (Róma 7, 24) A következő mondatban ő maga adja meg a választ is: „Hála az Istennek, a mi Urunk Jézus Krisztus!” Nagypéntek és húsvét között, a Krisztus pokoljárásának idején ezek a prófétai üzenetek jussanak el hozzánk is: Jön már a hegyeken az örömhírhozó, aki békességet hirdet! A jeruzsálemi templomhegy után az Olajfák hegyén át a végső állomás a Golgota hegye volt. Az isteni örömhír, a békesség, a megbékélés és a helyettes áldozat szentélye lett ezáltal a Kálvária. Van-e kép, van-e filmszalag, ami rögzíthetné a világ fájdalmát, az értünk kimondott szót, hogy „Elvégeztetett”? ĺme, az ember, ahogy Pilátus nevezte Őt, mindent megtett, hogy mi végre ünnepelhessük ünnepeinket! Nem úgy, mint az igazság csalhatatlan világrendőrei, de nem is úgy, mint akik robbantás és terror által kívánják érvényre juttatni a maguk igazát. Hanem csak úgy egyszerűen, megigazulva kegyelemből, egyszerű emberként, de csupa nagybetűvel!
A szerző református lelkész
Támogassa az ujszo.com-ot
A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.