Dublin és a kicsi ludak

Lehet, hogy korábban halvány sejtelme sem volt róla, eszik, avagy isszák Magyarországot, ám a bővítésre igent mondó ír népszavazást megelőző, uniószerte páratlan, meggyőzési kampány teljesen helyrerakta az ír átlagpolgár geopolitikai ismereteit.A kérdés pedig érthető, hiszen a zöld sziget lakói tényleg tudják, a tagjelölteknek lehet örülnivalójuk. A tagság előnyeiből ugyanis az összes, hajdanán velük együtt felvett ország közül ők részesültek a leginkább.

Miközben lassan kortyolom a forró teát és várom, hogy jellegzetes ír reggelim többi részét – a zabpelyhet, majd a sült sonkát és kis kolbászkát a tojással – megkapjam, Frank a kis szálloda tulajdonosa, aki bár dél-spanyolországi házában volt a közelmúltbeli népszavazás idején, politikai igazságérzetét fitogtatja. Valószínűleg ez járt az írek többségének a fejében a voksoláskor is, bár dublini újságíró ismerőseim szerint más is közrejátszott a mostani döntésben. Például a nagy országok eddigi uniós dominanciája, amely persze ezután is megmarad, de az új tagokkal együtt jóval több lesz a kicsi, amilyen ĺrország is, ahol egyesek azt remélik, a sok lúd disznót győz. Persze Brian, a dublini városi egyetem tanára, a tudomány kommunikációjával foglalkozó uniós konferencia szervezője azt is hozzáteszi: talán más lett volna a voksolás eredménye, ha nem közvetlenül azután derül ki, hogy az uniónak még nincs világos költségvetése a bővítésre. Erről – politikai beállítottságtól függetlenül – az összes újság hallgatott. Pedig tudtak a problémáról, amelyre az uniós vezetők legutóbbi csúcsértekezlete persze megoldást talált – igaz az már a népszavazás után volt.

Az átverési összeesküvésnek minősített médiafrontról aztán még egy hétig folyt a vita, különösen a politikai spektrum nemmel szavazó két szélén. Újra felemlegették a bővítést szorgalmazó kormány népszerűtlenségét, amely a legtöbb ír ismerősöm szerint döntő szerepet játszott az előző szavazás nemjében. Azóta viszont a kérdés lekerült a sajtó napirendjéről. Mostanában az új botrány a papi pedofília.

A hagyományosan katolikus írek lelkületét nagyon megrázta, hogy az utóbbi időben egyre másra derültek ki a néha évtizedes múltra viszszanyúló molesztálások történetei. A lapok jóformán másról sem írtak, mint az áldozatok sztorijairól, meg arról, hogy Dublin püspökének nem kéne már tovább takargatnia beosztottjainak szennyesét. S amikor a héten a többek között mentálisan visszamaradott gyerekek zaklatásáért elítélt papot, a már két bottal járó 74 éves Ambrose atyát, azaz James Kellyt a bíróság másodfokon négyéves büntetéssel sújtotta a korábban számára kiszabott 36 év megerősítése helyett, különösen nagy volt a felháborodás. Különösen, miután kiderült: a rend külföldön próbálta elhelyezni a rács mögött ülő papot. S miután rossz egészségügyi állapotára való tekintettel Kelly már karácsonykor akár szabadlábra is kerülhet, a lapok máris a rend és az állam közti színfalak mögötti megegyezésről írnak, az áldozatoknak juttatott nemzeti kompenzációs alapba fizetett több millió euró fejében.

– A bíróság döntésével másodszor is megerőszakoltak – jelentették ki többen a hajdani kisfiúk közül. Az bizonyos, az egymás után kiteregetett ügyek finoman szólva nem tesznek jót a katolikus egyház tekintélyének ĺrországban.

– Ettől azonban csak lassan változik a hagyományosan konzervatív értékrend – mondja Cormac, újságíró ismerősöm. Az abortusz meglehetősen szigorú törvényi szabályozásának oldását például az ilyen ügyek aligha befolyásolják azonnal. A változás ezen a téren csak fokozatosan, belülről kiindulva következhet be. Az írek mindent belülről élnek meg, s a külsőségek kevéssé érintik meg őket. Jellemző, hogy bár ĺrország, az uniónak köszönhetően roppant sokat fejlődött az elmúlt tíz évben, Dublin központjáról még mindig nem a kihívó jólét jut az ember eszébe. A kapott pénzeket a csicsázás helyett egyebek mellett az infrastruktúra, a távközlés, a közlekedés és az oktatás fejlesztésére fordították. A repülőtér például tíz év óta szinte teljesen megújult. Ferihegy – még a forgalmát tekintve is – kis vidéki indóháznak tűnhet mellette.

– Tisztában vagyunk vele, hogy bár jóval elmaradottabbak vagyunk szomszédainkhoz képest, a lehető legtöbbet profitáltuk az uniós tagságból, s tudjuk, emiatt is példaképek vagyunk a csatlakozni kívánó országok számára – búcsúzik régi barátnőm, Anna, aki még hozzáteszi: remélem nektek is sikerül!

Dublin, 2002. november