Dél-Korea nem csak az olimpiáról szól

A tegnap megnyílt XXIII. Téli Olimpiai Játékok miatt most az egész világ Dél-Koreára, pontosabban Pjongcsangra összpontosít. De most felejtsük el egy kicsit a sportot, hagyjuk el a hegyvidéki olimpiai központot, és barangoljuk be az országot.

Nem arra vall a politikai helyzet, hogy Észak- és Dél-Korea egyszer majd egyesül, a két ország gyakorlatilag máig hadban áll egymással. 1953-ban Phenjan és Szöul ugyan fegyverszünetet kötött, ám a békeszerződést sohasem írták alá. A két ország között megmaradt az eredeti határ, amely demilitarizált övezetté alakult. Bár ez a 250 kilométer hosszú és két kilométer széles övezet hivatalosan fegyvermentes, mindenki tudja, elég egy lépéssel átlépni a határt, és szitává lövik az embert az északi katonák. Ezt saját bőrén is megtapasztalhatta az az észak-koreai katona, akinek legutóbb sikerült átszöknie délre. Bár több lövés érte, a csodával határos módon megmenekült, délen pedig megmentették az életét. Két nappal az incidens után landoltam Szöulban, s nem tagadom, egy kicsit izgultam. Nemcsak amiatt, hogy egy húszmilliós városban egyedül fogok kószálni, hanem mert megfordult a fejemben: mi lesz, ha Kim Dzsong Un épp most dönti el, hogy rakétatámadást indít Szöul ellen. Szerencsére minden aggályom fölösleges volt.

Szöul

Először az tűnt fel, milyen roppant egyszerűen lehet tájékozódni ebben a hatalmas, 25 milliós fővárosban. Minden egyes metró- vagy vonatjáraton angolul is bejelentik a megállók nevét, így nem gond eljutni a célállomásba. A várost dombvidékre építették, meredek utcái helyenként San Franciscóra emlékeztetnek. Ennek köszönhetően nagyon sok helyről gyönyörű kilátás nyílik a városra, a környező dombokra, hegyekre. 

Egymást váltják a hatalmas nyolcsávos sugárutak és a csendes, szűk utcácskákkal teli negyedek. Ha az ember szeretne elmenekülni a nagyvárosi zűrzavarból, elég, ha betér valamelyik csendesebb negyedbe. Például a gyönyörűen felújított óvárosba, amely tele van hagyományos, alacsony dél-koreai családi házzal. Órákon át lehet ott sétálni. Az óváros legmagasabb pontjáról nagyszerű kilátás nyílik a modern központra. Ez az ellentét – a modern építészet ötvözése a hagyományossal, a régi kultúra keveredése a modern fogyasztói társadalom kiváltságaival – jellemző az egész városra. A világmárkák tucatjait felvonultató, üzletekkel teli sugárutak mellett kilométereken át olyan utcák húzódnak, ahol rádiókat, hosszabbítókat, villanykörtéket, mobiltelefonokat vagy tévéket árulnak, természetesen mindent tökéletes minőségben – csak épp a garancia idejére nem érdemes rákérdezni. 

Szöulban rengeteg piac van, közülük számos csak sötétedés után nyit, és késő éjszakáig várja a vevőket. Lépten-nyomon kávét árulnak, és mindenütt kávét isznak. Ezeken a piacokon vettem észre, milyen fontosságot tulajdonítanak Dél-Koreában az étkezésnek. Ebédidőben az üzletek többsége bezár, a család asztalhoz ül – akár az utcai járdán, akár az üzletben –, és közösen, nyugodtan elfogyasztja az ebédet. Nem bámulnak a mobiltelefonba, nem tévéznek, hanem beszélgetnek. 

A dél-koreaiak nagyon büszkék történelmükre, ezért mindent elkövetnek annak érdekében, hogy megőrizzék műemlékeiket – ezen a téren is lenne mit tanulni tőlük. Ezt a hazafiasságot látni a város öt királyi palotáján, így a gondosan ápolt Kjongbokkung palotán is, amely 1395-ben épült. Amint Korea, a palota is tanúja volt a történelmi változásoknak, a háborúknak, a megszállásoknak, a tragédiáknak. Porrá égett, lerombolták, majd újjáépítették, volt japán megszállás alatt, majd visszakerült koreai kézbe. A tágas épületkomplexum egyik épületében ölték meg Korea utolsó női uralkodóját, Mjongszong császárnét. Látványos az UNESCO világörökség részét képező Cshang­dokkung palota, a koreai Csoszon-dinasztia palotája, amely a 15. század elején épült egy hatalmas kerttel, amelyet csak titkos kertként emlegetnek. Nem mintha valami titokzatos dolgot rejtegetne, hanem azért, mert a külvilág elől teljesen elzárták, kizárólag a császárnak, esetleg vendégeinek szolgált meditációra, olvasgatásra. A kertben számos pavilon, egy lótusztó és több mint 56 ezer növény, köztük diófák, tölgyfák, páfrányfenyők, szilvafák találhatók. Aki szereti az ázsiai kertépítészetet, a meditációt, még véletlenül se hagyja ki ezt a helyet. 

Csedzsu szigete

Egy hét sem lenne elég ahhoz, hogy végigjárjuk Szöul összes palotáját és nevezetességét. A nagyvárosi élmények után tökéletes kikapcsolódást nyújthat a Dél-Korea legdélebbi pontján levő, vulkanikus eredetű Csedzsu-sziget, melynek létezéséről, gondolom, csak kevesen tudtak, holott garantáltan hallottak már a szigethez kötődő néhány eseményről. Például a 2002-es labdarúgó-világbajnokságon itt ját­szotta mérkőzéseit a brazil, a német, a kínai és a paraguayi válogatott. Ami viszont sokkal érdekesebb: erről a szigetről származnak azok a világszerte ismert búvárnők, akik légzőfelszerelés nélkül, szemüvegben és búvártalppal merülnek le akár 20 méter mélyre is a tenger gyümölcseiért. Ha szerencséjük van, igazgyöngyöket is találnak. A Csedzsu-sziget búvárnőinek kultúrája, hagyománya az UNESCO világörökség része lett. A szigeten lépten-nyomon látni főként idős hölgyeket, ahogy a tenger partjához közel a víz alá merülnek. Aztán a part mentén álló kis éttermeikben árulják azt, amit kifogtak, nagyrészt kagylókat és különböző tengeri herkentyűket.

Csedzsu szigete egyébként az utóbbi években turistaparadicsommá vált, ez a sziget a dél-koreaiak kedvenc üdülőhelye. Az aránylag kis szigeten meglepően sok múzeum található, a népművészeti múzeumtól a kő múzeumán át egészen a szex múzeumáig – ez utóbbiból ráadásul három is van a szigeten. Állítólag azért nyitottak ennyit, mert az ifjúházas dél-koreaiak nagy része itt tölti a mézesheteket, a kormányzat pedig inspirációt akart nekik nyújtani a gyereknemzéshez. 

A sziget természetesen nem a múzeumokról, hanem a természetről és a pihenésről szól. Rendkívül kellemes az éghajlata, még a téli hónapokban sem számít ritkaságnak a 15–20 fok körüli hőmérséklet. Számtalan fehér homokos strandot találnak itt a nyaralók, a tenger pedig olyan tiszta, mint a csapvíz. Előfordul, hogy a turisták a sziget egyik vulkánhegyén térdig érő hóban sétálnak délelőtt, délután pedig az egyik tengerparton napoznak. Csedzsu a szabadságról, a nyugalomról szól. És még valami: öt nap alatt egyetlen külföldi turistával sem találkoztam itt. Ilyen sziget pedig már kevés van a világon.