Csontváry 170 – a gácsi patikus napútja

Nem kételkedtem Gergely Mariann művészettörténész, kurátor szavaiban, de igazán csak akkor éreztem át, miről is mesélt nekem egy interjúban, amikor beléptem a kiállítási termekbe. Áramütésként ért a hatás. Hangosan megszólaltam: ez hihetetlen! Kerestem a szememmel a parádés kiállítás rendezőjét, hogy elmondjam, igen, a látogatókat ugyanúgy „szíven üti” a látvány, mint ahogy őt, amikor először kerültek fel a képek ezekre a falakra. Másik Csontváryt látunk, mint akit ismertünk. A festmények új életre kelnek, szinte megmozdulnak a formák, a színek. Mi a titok? A tökéletes megvilágítás, amiben a sárga forró, a narancsszín tűz, mint a nap, a rózsaszín, a terrakotta belülről izzik, a kékekben ott a tenger méltósága, a vízesések fehérségében a zuhatag dübörgése.

De nem csak a jó megvilágítás a titok. Tiszta a tér, és olyan rálátást kapunk a monumentális alkotásokra, mint soha korábban. A Taorminai görög színház romjai, A Jupiter-templom romjai Athénban, a gigantikus Baalbek városkép a Naptemplommal szinte a végszavaznak a nemrég felújított Ión-Pergamon terem antik oszlopcsarnokával.

Leültem a földre, kényelmes távolságra a négy méterszer több mint hétméteres Baalbek előtt, és arra eszméltem, hogy az egészet befogja a szemem. Nem kellett billegetni a fejem jobbról balra, balról jobbra, mint egy teniszmeccsen, ahogy az ilyen monumentális alkotásoknál megszoktam. Az alkotó fejében a teljesség születik meg, és azt viszi vászonra. Most a Szépművészetiben kiderült, hogy a teljesség befogadásához tér kell. Filmes nyelven: itt és most nagytotálban kapjuk meg a képeket, hogy aztán egyre közelebb lépve elmerülhessünk a részletekben, amivel a festő bőven megajándékoz bennünket.

A bibliai tájak szereplőinek fehér szakállvariációiban visszaköszön a vízesésképek sodrása. A tájképekben megannyi felfedezni való kis jelenet tűnik fel. A Jajcei villanymű éjjel című, messziről borzongatóan misztikus vásznán odabent békés munka folyik, távolabb, a sötét hegyoldalt tűz fénye szelídíti, egy család vacsorát főz. Selmecbánya látképének előterében kicsi asszonyfigurák kévét kötnek. A Nagy Tarpatak a Tátrában című képen a lendülettel megfestett, komor sziklás völggyel néhány aprólékosan kidolgozott pici, színes vadvirág felesel. Csontváry szinte minden szegletét kidolgozta a képeinek. Többek között ezért is írták le külföldi műértők azzal, hogy naiv festő. Igazi ismerői, a magyar szakemberek ezt sosem fogadták el. Csontváry tudatos alkotó volt, különleges, egyedi stílussal, aminek hatása és ereje megkérdőjelezhetetlen. Igaz, nem lett belőle világsztár, még ott sem, ahol több híres festménye készült. Taorminán a görög színházról számtalan festő reprodukcióját árulják a könyvesboltok, Csontváry nincs köztük. Pedig az ő Taorminája sokkal izgalmasabb és erősebb hatású, mint sok pályatársáé.

Nem volt jó a reklámja? Nos, ezért ő maga is mindent megtett. Magányosan dolgozó, különc figura volt. Nem adta el a képeit, és nem engedett be látogatókat a műtermébe. Pályatársai is csak a halála után jóval, amikor az életmű előkerült, döbbentek rá, mekkora művész volt a „fura” patikus. Amikor a negyvenes évek végén emlékkiállítást rendeztek neki Párizsban, a magyar nagykövetségen, Picasso is megjelent és valami olyasmit mondott: nem tudta, hogy rajta kívül is van ilyen nagy festő. Ami lássuk be, kettős elismerés, de hát a zseniséggel öntudat is jár.

Csontváry végül megmaradt magyar „sztárnak”. Magyarországon rekordáron, százmilliókért kel el a műtárgypiacon ritkán felbukkanó egy-egy festménye. De külföldi érdeklődők, akik befektetést keresnek, nem vásárolják. Itthon cserélnek gazdát, és a hazai gyűjtők a ritkaság értéke miatt veszik, vagy azért, mert jó együtt élni egy Csontváryval.

A hatvanas években, amikor először állították ki az életmű egy részét a Szépművészetiben, Magyarországon már megszületett a Csontváry-kultusz. Nem kell műértőnek lenni ahhoz, hogy a képei besodorják az embert. Reprodukciói megjelentek a tinédzserszobák falán, mondjuk Dali szétfolyó órái mellett. A Magányos cédrus tökéletesen hozta a kamaszkori meg nem értettséget, a szürrealizmus meg az egészségesen pimasz dacot. A korok és stílusok békében kiegyeztek egymással. Csontvárynak a saját korában nem volt kivel kiegyeznie, semmilyen művészeti iskolához vagy irányzathoz nem tartozott. Egyedül állt szemben a korízléssel, és olyan stílust teremtett, ami csak az övé. Napút-festőnek nevezte magát. De mi is az? „Rendkívüli módon érdekelte a fény, hogy milyen hangulatot ad az alkonyat, a pirkadat, a napfelkelte és a napnyugta. A saját maga számára alkotott napút-összefoglaló fogalommal a színerőt, a színhasználatot, a természetben való festést fejezte ki” – mondta Gergely Mariann.

Számtalan legenda és legendás történet kísérte a maga napútján. A legtitokzatosabb a tisztes polgári foglalkozást űző iglói gyógyszerész művészi indulásáról szól. 1910-ben írt életrajzában számolt be a misztikus élményről: egy maga számára is érthetetlen erő kezébe adta a rajzónt, és ő lerajzolta a patika előtt álló tinós szekeret. Főnöke megjegyezte, „hisz maga festőnek született”. Csontváry meglepődött, hogy ez boldoggá tette. Majd egy hangot hallott „Te leszel a világ legnagyobb napút festője, nagyobb Raffaelnél.” A hívást értette, de tudta, nem kész a feladatra. Tizenöt évig tartott, míg – akkor már saját patikájában, Gácson –megteremtette következő életének anyagi feltételeit. Megnézte a Vatikánban Raffaellót, de nem érzett vele rokonságot, rajongott Munkácsyért, de a sors nem engedte, hogy találkozzanak, és tanuljon tőle. 1893-ban, negyvenévesen megfestette az első képét, az iskolai lepkegyűjteményről készült Pillangókat. (Szellemes ötlet, hogy a mostani kiállításon a kép alatt ott egy pont olyan lepkékkel teli gyűjtődoboz, amilyeneket a festményen látunk.) Majd hátrahagyva polgári foglalkozását, beiratkozott egy müncheni festőiskolába. Aztán megtette a nagy utazást, ami a kora művészei, gondolkodói számára az alkotói lét része volt. Elutazott az emberiség történetének és kultúrájának ősi helyszíneire, Libanonba, Jeruzsálembe, Taorminába, Rómába, Nápolyba, Boszniába…

Ma nyugodtan használhatunk útikönyvként egy Csontváry-albumot. Ha megtesszük, Taorminában a görög színház törött boltívei mögül bámulhatjuk a távoli Etnát, ahonnan Csontváry látta 120 évvel korábban. Elő a mobilt, de a fotó valahogy nem olyan lesz. Nemcsak azért, mert egy művész és egy amatőr találkozásából nem lesz katarzis. A miértre néhány éve született meg a válasz, amikor a Virág Judit Galéria aukcióra bocsátott egy sokáig rejtőző Csontváry-képet, az Olasz halászt. Kaszás Gábor művészettörténész tanulmányt írt a kép történetéről és elutazott a helyszínre, Taorminába. Csak ott lehetett érzékelni, hogy Csontváry valójában kicsiben és nagyban sajátos panorámaképeket festett. Nemcsak azt örökítette meg, ami előtte volt, hanem azt is, ami oldalt, sőt kicsit mögötte. Eltolódtak az arányok, mégis így kapta meg a teljességet. Az ő képei elé hiába állunk oda, mint szegény Mona Lisa elé, aki már torkig lehet a szelfikkel. Csontváry világába csak lélekben léphetünk be, a valóságban kilógunk belőle. Arra viszont ráébredhetünk egy Csontváry-utazáson, hogy nem lehetnek igazak azok a pletykák, melyek szerint nem is járt az adott helyeken. Mert olyan részleteket, fényeket, házacskákat és figurákat festett meg, amiket csak ott láthatott. Abban viszont igaza lehet Gerlóczy Gábor festőművésznek, a Csontváry-életművet – amit az örökösök vászonként akartak kiárusítani – megmentő építész, Gerlóczy Gedeon leszármazottjának, hogy Kosztka Tivadar autisztikus személyiség lehetett. Képes volt fejben fényképezni, minden részletet megjegyezni, és a monumentális alkotásokat otthoni magányában festette meg. Művészi zarándoklatának egyik fő motivációja az volt, hogy olyan nagy dimenziókat keressen, mint fiatalkorának kedves tája, a Magas-Tátra. A Taorminai görög színház romjainak utolsó változatát és a Tarpatak-völgyet ábrázoló képeket szinte egy időben festette, és ezzel megszületett „A” nagy kompozíció, amire egész festői életében készült.

Soha nem tért le az útjáról. Akkor sem, ha nem értették, akkor sem, ha gúnyolták. Elérte azt is, hogy az életműve nagy része egyben maradt és a magyar államra szállt. Most, a jubileumi kiállításán az életmű két közgyűjteményben őrzött képei randevúznak a Szépművészetiben. Ezért is kihagyhatatlan ez a kiállítás. Ilyen teljességében először láthatjuk a zarándok festő munkásságát.