Csipkerózsika-álmát alussza Kuba fővárosa

A kubai főváros egy masszív időutazás látszatát keltette: a belvárosban lerobbant, ám eredeti koloniális bájukat néhol még felcsillantó épületek, a kubai forradalmat dicsőítő falfirkákkal csúfítva. Előttük – még inkább erősítve a déjá vu érzését – ötvenes évekbeli, leharcolt, amerikai limuzinok parkoltak. A utcákon teljesen lecsupaszított Ikarus buszok nyargaltak, ahol a műbőr üléseket fröccsöntött ülőke, a leszállásjelzőt pedig hangos dörömbölés helyettesítette. De Hemingway kedvenc kocsmájában, a Bodeguita del Medióban a csapos bőkezűen mérte a rumot a mojitóhoz: amikor kiléptünk az ajtón, táncba kezdett az egész utca.

Ez persze még azelőtt volt, hogy Fidel Castro felfedezte volna a turistákat. A kilencvenes évek második felében azonban – a baráti szocialista országok elvesztése miatti kényszerűségből – kiemelt szempont lett a turizmus fejlesztése és a bevételek növelése: Kubába ma már évente csaknem kétmillió külföldi látogat. A legtöbben nemcsak a világhírű tengerpartokra, hanem az 1982-ben a világörökség részévé nyilvánított havannai óvárosra is kíváncsiak. Az omladozó házak és a szívfájdítóan elhanyagolt paloták fokozatosan új külsőt kapnak: a kubai kormány most pénzt nem kímélve újítja fel a történelmi negyedet. Havannában – Latin-Amerika többi koloniális városával ellentétben – szinte érintetlen maradt a történelmi óváros: az 1959-es forradalom óta ugyanis nem nagyon épült itt semmi, és a házakhoz sem nyúltak. Vannak kétszáz éves barokk paloták, amelyeket még az akkori arisztokrácia hagyott el, hogy a divatosabb negyedekbe költözzön. Mellettük szecessziós, század eleji házak, vagy a negyvenes évek modernista alkotásai. A fejlődés itt megtorpant, mert a nagynevű építészek többsége emigrációba kényszerült. Kivéve azt a néhány fiatal idealistát, akik merész ívekből, terrakotta kupolákból és alacsony oszlopokból még a hatvanas években megalkotta a Művészeti Iskolát: Castróék arról álmodtak, hogy itt tanulnak majd a munkásosztály kiválasztott gyerekei. A lapos kupolákat és a passzázsokat azonban mára már jórészt benőtte a dús trópusi növényzet.

A kubai vezetés a nyolcvanas évekig nem sokat költött a fővárosra, inkább a kisebb, vidéki városok fejlesztésére koncentrált: Havanna ezzel megúszta a rút kockaházakat és a fantáziátlan felhőkarcolókat is. A romantikára éhes nyugatiak legnagyobb örömére nincsenek mindent elborító hirdetőtáblák vagy neonreklámok sem (persze nincs is nagyon mit reklámozni, lévén, hogy nyugati értelemben vett bolt se nagyon van), és alig van az utcán szemét – az emberek igyekeznek mindent felhasználni. Megmaradt viszont a több kilométeres tengerparti sétány, a Malecón (mellette a felirat: Amerikai urak, nem félünk önöktől), a trópusi viharok és a tengeri levegő által kikezdett, de lassanként felújított, a szürkeségből kilépő házak színorgiája, a dús növényzetű parkok és az itt-ott elrejtett csobogók. Mintha negyvenévnyi Csipkerózsika-álmából ébredne a város. A város szerelmesei azonban máris aggódnak: mi van, ha a herceg képében a vadkapitalizmus, a fogyasztói társadalom teszi be a lábát, és a Plaza Vieja (Főtér) frissen felújított árnyas árkádjai alatt nemsokára a McDonald’s piros M betűje virít majd, a tengerparton meg óriás Marlboro, Nike vagy Coca Cola-fényreklámok villódznak majd.

– Havanna a nosztalgia és a gyönyörű dekadencia városa. De mi nem múzeumot, hanem élő, friss, mozgalmas várost szeretnénk belőle csinálni – mondja Eusebio Leal a Newsweeknek. A városépítésznek kilenc évvel ezelőtt a kubai kormány korlátlan jogkört adott az óváros rendbetételére. Ma ő az ország egyik legnépszerűbb embere, nevét a salsasztárokéval és a baseballjátékosokéval együtt emlegetik. Leal és csapata nem kis feladatra vállalkozott: egyrészt az óvárosban csaknem százezer ember lakott, őket fokozatosan ki kellett költöztetni. Végül csak azok jöhettek vissza, akik papírokkal tudták bizonyítani, hogy valódi „őslakosok”. A romantikára vágyó turisták emiatt kissé fanyalognak: a felújított utcák gyönyörűek ugyan, de a zsúfoltság megszűnésével mintha kevésbé lenne pezsgő az éjszakai élet. A felújítások mellett Leal felelős a turizmus fellendítéséért is: a rendbe tett paloták egy részét szállodává, étteremmé, bárrá vagy éppen múzeummá alakítja át, amivel új munkalehetőségeket teremt a helyieknek. Tavaly 70 millió dollár bevételük volt az idegenforgalomból, amiből 21 milliót idén újra befektettek a felújításokba. Most éppen egy XVI. századi kastélyt és három patinás szállodát alakítanak át.

Más építészek viszont attól tartanak, hogy minden figyelem (és persze minden pénz) az óvárosra és a koloniális épületekre irányul, pedig a XX. században is épültek nagyszerű dolgok, amelyekre szintén ráférne a felújítás. Itt van mindjárt a ‘30-as évekbeli, szecessziós Bacardi épület, vagy a negyvenes-ötvenes években, amerikai maffiapénzekből létesített kaszinók, köztük a miami „keresztapa”, Meyer Lansky nevéhez fűződő Riviera.

Mondhatnánk persze, hogy a kubai gazdaság nehézségei közepette talán nem a városrendezés lenne a legfőbb prioritás, de a helyi építészek egyik vezetője jó helyen lobbizott az „értékek megőrzése” érdekében. Mario Coyula valóságos keresztes hadjáratot indított az utóbbi években Havannában épült modern szállodák ellen, amelyek szerinte olcsó és banális stílust hoztak a városba. – Nem engedhetjük meg magunknak, hogy elveszítsük a várost: nemcsak a nemzeti érzelmek, hanem a pénz miatt sem. Ha Havanna ugyanúgy néz majd ki, mint bármilyek másik város, akkor ki fog idejönni? – dörögte egy konferencián, ahol Fidel Castro és az egész vezérkar is jelen volt. A máskor bőbeszédű Castro most csak hallgatott, hümmögött, végül pedig megköszönte, hogy az építész valami olyasmire hívta fel a figyelmét, amiről még ő sem tudott.

A dolgok azóta kicsit javultak: a külföldi beruházóknak ma már be kell mutatniuk és engedélyeztetniük kell az új épületeket. Leal és a városvédők mellé újabban felsorakozott számos francia, spanyol és amerikai építész is. Bár amerikai turisták hivatalosan továbbra sem utazhatnak Kubába, egyre több „szakember” keresi fel a szigetországot, és tanulmányozza mindazt, ami a nagypolitika „alatt” van: a hétköznapokat, a kultúra, a zene, vagy éppen a havannai építészet remekeit. New Yorkban tavasszal kiállítás nyílik a kubai forradalom építészetéről, amire az elmúlt negyven év alatt nem nagyon akadt példa. Egyre gyakrabban emlegetik az élete alkonyát Kubában töltő Ernest Hemingwayt, aki pedig megmondta: Havannának az amerikai kontinensen nincs párja, a világon pedig csupán Velencéhez és Párizshoz hasonlítható.