Caracas – egy város, ahol mindig meleg van

Nem nyomor-, csak szegénynegyedA szerző felvételeA Catia – barrio, azaz szegénynegyed, de nem említhető egy lapon korábbi ideiglenes állomáshelyeimmel, a szörnyű trópusi betegségektől sújtott Fülöp-szigeteki Mindanaóval, a nélkülöző, tébécés „érinthetetlenek” Kalkuttájával vagy Nairobi AIDS-tizedelte szörnyű nyomortanyáival. Catia leginkább még a kolumbiai Calíra emlékeztet, az utcáit uraló erőszak miatt. Nem nyomor-, hanem csak szegénynegyed. Félelmetes és gyönyörű.

Korán kelek, hogy ne szalasszam el a trópusi napfelkeltét. Felnyargalok a külső vaslépcsőn a háztetőre, a „teraszra”. Szemben a Caracast a Karib-tengertől elválasztó 1500-2000 méter magas vad szirtek, és ameddig a szem ellát, egymásba érő rózsaszín házacskák lepik el, a meredek hegyoldalakat. Közelről éppen olyan rút dobozok, mint amilyenben mi lakunk – nyerstégla falak, vékony betonréteggel vagy kátránypapírral fedett lapos tetők, és mindenütt masszív acélajtók, vastag ablakrácsok. Hiába, veszélyes környék, az éjszaka is hallottunk pisztolylövéseket.

Nagyokat lélegzem a friss, tiszta hegyi levegőből. Rám fér: tágas, ám ablaktalan, konyhába nyíló szobámban ma éjszaka a csendet választottam, nem kapcsoltam be a berregő öreg ventilátort. De ezzel levegőtlenségre ítéltem magam. ĺgy is jobban jártam, mint két orvostársam – az ő ablakaik a majd mindig elviselhetetlenül hangos főutcára, a Calle Principalra nyílnak.

Gyors tusolás, felkapom a nadrágot, a trikót – az 1000 méter magasan fekvő, ideális klímájú Caracasban mindig 23–28 fok van, sosincs szükségem komolyabb ruhadarabra. Három kulccsal kinyitom a bejárat három acélajtaját és lemegyek a reggeli gyümölcsért. Ma én vagyok a soros. A szomszéd mini supermercado bejáratának acélrúdjain keresztül, mint börtöncellából nyújtja ki az eladó a mangót, a banánt, a papayát.

Háromnegyed hét, a szemközti (szintén magas ráccsal körülvett) iskola udvarán már gyülekeznek a gyerekek. A venéz korán kelő nép. Nemsokára három német önkéntes orvos üli körül házunk reggelizőasztalát: Matthias, a fiatal osztrák belgyógyász, Naszrin, az iráni származású berlini fogorvosnő, és én, a magyar gyermekkardiológus. Az orosz hússaláta hiányzik középről – Rejtő után szabadon...

Háromnegyed nyolckor magamhoz veszem a fonendoszkópot, a fülvizsgáló- és pupillalámpát, a legfontosabb kézikönyveimet tartalmazó nejlonzacskót (itt senki sem hord rablásra ingerlő táskát). Alig kétszáz méterre van a Casa de la Salud, az Egészség Háza, ott a rendelőnk. Környezetéből kirívó, modern kétszintes épület, egy belga textilgyáros ajándéka. A kapu előtt hosszú sor: hajnali öt óta gyülekeznek a betegek. A 800 ezres Catiának ez az egyetlen ingyenes ambulanciája. Pontosabban 500 bolivart azért kell fizetni. E csekély összeg inkább jelképes értékű. Ugyanis itt minden páciens teljes kivizsgálást, ellátást kap, a gyógyszert is ingyen adjuk. Sőt, aki nincstelen, annak semmit se kell fizetnie.

Mindenhonnan ránk köszönnek; a német orvosoknak, a „doctores alemanes”-eknek tekintélyük van szűkebb kerületünk, Nuevo Horizonte lakóinak körében. A rendelőben pedig az ápolók, asszisztensnők úgy borulnak a nyakunkba, mintha sok éve elveszett testvéreiket találták volna meg. Őszinte az örömük. A venezuelaiak nyitottak, barátkozók, kedvesek, és mindenki tegeződik. Morelbától, a ragyogó mosolyú, ám erősen foghíjas takarítónőtől kapom az első csókot, a másodikat a laboros Normától, a kötözőben pedig Leivis puszija csak azért tartózkodóbb, mert eltartja véres, gumikesztyűs kezét. Aztán folytatja a seb összevarrását. Páciense középkorú, borostás mesztic. Nem kábítószer, még csak nem is szappanoperába illő latin szerelmi dráma okozta a sebet a karján, hanem szokványos hétvégi csetepaté: túl sok rumot meg sört eresztett le a torkán, kocsmai ellenfelének meg gyorsabb volt a kése.

Még benézek az irodába – ott is kapok puszit Julieta Calderontól, a fáradt arcú, szép indián nőtől, a Casa főnökasszonyától. A kolumbiai születésű Julieta 15 éve hagyta ott Caracas központjában élő férjét, ezzel középosztálybeli létét, és Catiába költözve, nagy szegénységben új életet kezdett gyermekeivel – mára unokái is vannak – mint szociális munkás. Ő az egyik megteremtője, a lelke a rendelőnek.

# Gyorsan átfutom az e-maljeimet, mert itt ez is van. Nyolc éve a Fülöp-szigeteken még órákat vártam a postán, hogy faxolhassak – itt a mobilom is működik, igaz, méregdrága volna Pestre telefonálgatni.

Kezdődik a munka, az asszisztensnő szólítja a betegeket. Kelly nemcsak nagyszerű egészségügyi dolgozó, hanem kitűnő pszichológus is. És nélkülözhetetlen tolmács: hadarós spanyolról gyenge nyelvtudásomhoz idomított, tagolt spanyolra fordítja a betegek panaszáradatát.

Kelly erősen telt idomú, de csinos, mint a venéz lányok többsége. Egyszerre szemérmesek és kihívóak. Nadrágot viselnek, de feszes sztreccsfarmert, a has, a köldök divatosan kilátszik. A melltartó elengedhetetlen, de a mély dekoltázs is. Biztos vannak más, a férfiszem számára kevésbé feltűnő rafinériák is. Ékszert nem hordanak (a Casa dolgozóinak nem telne rá, mind itt laknak a környéken), de még a bizsu is veszélyes lenne.

Az átlag „beteganyag” nem sokban különbözik egy magyar rendelés pácienseitől: hörghurut, középfülgyulladás, gyomorrontás, hasmenés, magas vérnyomás. Viszont a rossz higiénés körülmények miatt jóval több a fertőző májgyulladás, a rüh, a gomba, a bőrfertőzés. A legtöbb gyereknek – és egész családjának – féreghajtót is kell adnunk. Volt olyan anya, aki arról számolt be, hogy a bélféreg gyermeke száján jött ki...

„Szegénybetegség” a nyak- és gerincfájdalom is, mert a sok cipeléstől hamar tönkremennek az ízületek. Az átlagos barriolakó 25 emeletnyi magasságot, 400 lépcsőt mászik meg naponta a meredek hegyi sikátorokban. De trópusi betegségekkel (malária, Dengue-láz stb.) alig találkozom. Nem látok klasszikus „nyomorbeteget”, tébécést, alultáplált, éhező, nagy hasú gyereket, még vitaminhiányost se nagyon.

A gyógyszermánia itt is hódít, sokan kérnek minden ok nélkül vitamint és antibiotikumot. Tudatlanságból teszik, de a vitaminkérésnek van egy praktikus oka is: trópusi országban vagyunk, mégis drága a gyümölcs. Rejtélyes hóbort, hogy minden második fiatal felnőtt páciens koleszterinvizsgálatot – vérzsírszintjének mérését óhajtja. Ezt a kívánságot általában nem teljesítjük. Felesleges, és főleg drága.

Vannak érdekes esetek. Tizenhat éves nagylány topog előttem zavartan. Elmaradt a menstruációja. Megvizsgálom ultrahanggal – mert az is van! –, és megtalálom méhében a kéthónapos magzatot.

– Akkor Alixiának kistestvére lesz – sóhajtja, és kifordul az ajtón.

Rengeteg a gyerek, kerekdedek, jól tápláltak, gyakran túlságosan is jól, de a szüleik is. Elhíznak az olcsó kukoricalepénytől, az édes főzőbanántól és a rengeteg kólától (ez utóbbi visszatérő motívum a fejlődő világban). Venezuelában jó gyereknek lenni: szeretik, kényeztetik őket, sohase hallottam egy hangos szülői szót sem.

És milyen gyönyörűek, színesek, a szó szoros értelmében! Fehérek, feketék, indiánok, illetve mindezek sokszínű keveréke, meszticek, mulattok. Békésen megférnek, keverednek egymással, a családban, az iskolában. De így van ez a felnőtt világban is. Ez az első ország, ahol nem találkoztam se rasszizmussal, se vallási ellentéttel: jól megvan egymással katolikus, protestáns, zsidó, ateista.

A következő sárga szemfehérű fiatalasszonyt, bár biztos vagyok abban, hogy hepatitise van, a biztonság kedvéért megmutatom a szomszédban rendelő Matthiasnak is. Ő belgyógyász, én meg gyermekkardiológus, bár évekig mentőorvos voltam, és a trópusokon az évek folyamán is sok felnőtt beteggel találkoztam. Matthias sem talál az ultrahangos vizsgálattal epekövet vagy más májelváltozást. Gyakran konzultálunk: a délelőtt folyamán ő is átküldi hozzám a gyerekeket, ma közösen találtunk egy kanyaróst. Sokszor tanácskozunk bőrbetegségekről is – sötét bőrön nehezebb diagnosztizálni a bajt.

Aztán egy olyan esetbe ütközöm, amely még a Casa sokat látott dolgozóit is a szobámba csődíti. A hatvanéves tagbaszakadt fekete férfi hátán, a bőr alatt valami nagyon keményet tapintok. Ez bizony pisztolygolyó. Nagy nehezen kikerekedik a történet, úgy kell kihúzni belőle minden szót.

Biztonsági őr. Az irodában éjjel megszólalt a riasztó. A betörő kirohant, ő meg utána. Majdnem elkapta, de az váratlanul szembefordult. A bandita gyorsabb volt, arcon lőtte. – Arcon?! – Igen, ott akadt el a golyó, a fél szemére megvakult. Nem merték kivenni. Aztán elege lett a kórházból, sohasem ment vissza. A golyó meg két éve vándorol. Most nyomja a hátát, amikor lefekszik...

Mivel sok betegem volt – délig negyvenkilencet láttam el –, másnapra rendeltem vissza a golyó eltávolítására. Sose láttam többet, „trófea” (mármint pisztolygolyó) nélkül jöttem haza.

A kétórás déli szieszta ma különleges. A Casa napok óta Fenjves János, tiszteletbeli magyar főkonzul látogatására készül. Nagy a felhajtás. Átlagos caracasi polgár még véletlenül sem megy külvárosi szegénynegyedbe, fél. Fenjves Jánost inkább mi féltettük, ezért a még biztonságos Plaza Sucre-ről, a főtérről négy golyóálló mellényt viselő fegyveres rendőrmotoros terelgeti szirénázva a Mercedes útjából a járműveket, egészen a rendelőig.

A Fenjves házaspár őszinte érdeklődéssel ismerkedik Casánkkal. Milyen jól felszerelt a légkondicionált laboratórium és a fogászati rendelő, milyen korszerű a gyógyszertár! Nagy a sürgés-forgás, rend és tisztaság uralkodik. A munkatársak őszinte kedvessége őket is lenyűgözi (őket is összecsókolják). Csodálkoznak, ilyen is van ekkora szegénységben?

Közös ebéd következik. Vendégeink ugyanazt kapják, mint mi és az öregek. Ugyanis az emeleten nyugdíjasklub működik. A negyed magányos idős emberei egész nap ott dominóznak (ez össznépi játék Venezuelában), tévét néznek, beszélgetnek, vagy csak ücsörögnek magukban.

Következő napirendi pont a reunion, azaz az összejövetel. A venézek kiváló szónokok, és szeretnek is beszélni. A főkonzul türelmesen végighallgatja mind a tizenkilenc résztvevő üdvözlő- és hálálkodó szavait. Még a takarítónő, Morelbáét is. Fenjves János rutinos, gáláns válaszában biztosítja támogatásáról a nagyszerű munkát. Sőt konkrét felajánlást is tesz: többek között új fogászati berendezés beszerzését vállalja (ígéretét meg is tartotta, mint azóta megtudtam).

Két óra van, indul a dzsip. Délutánonként az egyik orvos és két asszisztensnő kihelyezett rendelést tart a kerület valamelyik távolabbi, nehezen megközelíthető pontján. Ma Nino Jesus, a Gyermek Jézus nevű körzet plébániájának kis papi szobájában rendelünk (egyébként a Jesus gyakori venezuelai keresztnév). Az asztalon félméteres műanyag Mária és egy ventilátor. Szemben a mosdó felett felirat: „Használat után önts le egy vödör vizet a vécébe!”.

# A hely szűkös, vizsgálóágy helyett egy keskeny paddal kell beérnünk. A betegek még szegényebbek, mint a Casában, és még hálásabbak. De elszántak is, megküzdenek minden szem tablettáért. Megértem őket, akkor is lehet lázuk, fejfájásuk, amikor hosszú hetekig orvos se közel, se távol. A kiírt gyógyszereket a templom hátsó soraiban kialakított alkalmi gyógyszertárból kapják meg.

A rendelés végére beesik Miguel barátom, a Casa alapítója, szíve-lelke és a rendelővel egybeépült Casa de Communidad vezetője. Ez a hely közösségi ház és templom egyben. A 65 éves, belga származású katolikus pap, Miguel atya 37 éve él itt. Egész nap lót-fut, intézi a szegények ügyes-bajos dolgait, adományokat szerez és oszt. Egyszemélyes intézmény. Munka után gyakran elkísérem.

Most egy súlyos beteghez visz. A lehetetlen hegyi utakon bucskázó, lépésben haladó dzsip felé mindenfelől süvít a „Padre” csatakiáltás, ragyogó mosolyok, futó kézfogások, simogatások. Lépten-nyomon megállítják tanácsért, és persze pénzt kunyerálnak. Mindenkinek ad is valamennyit. Legyint, mikor kételyemnek adok hangot, hogy a legutóbbi csavargó valóban a családjára költi a pénzt.

– Na és ha vesz rajta egy üveg sört? Hadd legyen egy jó napja!

Leállítja a dzsipet. A szűk sikátor lépcsőin gyalog folytatjuk utunkat. Miguel az egyik oszlopon madárfészkeket mutat. Közelről egymásba gabalyodó villanydrótoknak bizonyulnak. Itt a hatóság hallgatólagos beleegyezésével mindenki lopja az áramot.

Belépünk a kopott viskóba. Az asszonynak magas láza, tüdő-gyulladása van. Antibiotikumot adok vénásan. Közben körülnézek. Koszos rongyok a földön, a berendezés egyetlen ágy, semmi más. (Pedig eddig a legszegényebb, bútortalan otthonokban is láttam ócska hűtőt és tévét). De maga a beteg idős hölgy tisztán tartja magát. Gyakran rácsodálkoztam, hogy a negyed lakói mennyire adnak a testi tisztaságukra, miközben környezetük igénytelen és elhanyagolt. A Padre persze az asszonynak is ad – kéretlenül – pénzt. A hálálkodás elől zavartan kimenekülünk.

Ő volt ma a nyolcvanharmadik betegem.

Ránk zuhan a trópusi este, Miguel hazavisz.

– Bejössz egy sörre?

Miguel rábólint. Kettesben maradtunk, két kollégám bement a városba, moziba, bent alszanak. Éjjel nem tanácsos hazabuszozni, taxi pedig nem hajlandó a Nueve Horizonte-be jönni.

A Padre elnyújtózik a recsegősebb nyugágyon, koppan a sörösüveg a terasz cementpadlóján. Aztán csend.

Fönt hunyorgó csillagokkal teleszórt tágas égbolt, körös-körül fénypontok ezer füzére a hegyeken, mint hatalmas karácsonyfákon.

Jól érezzük magunkat.