Bush önbizalma csúcsán

Ez a magatartás megnyitott előtte minden kaput, ezt tanúsítja új könyve is, amely a Bush háborúja címet viseli. A könyv vége felé azonban (miután néhány órát magával Bush elnökkel is alkalma volt beszélni), szerepel egy mondat, amely ennek az érdekfeszítő és viharos novembernek a mottója lehet. Bush így szólt: „Nekem nem kell megmagyaráznom, hogy miért mondok dolgokat. Ez a jó abban, ha az ember elnök lesz. Bárkinek szüksége lehet arra, hogy elmagyarázza nekem: ő miért mondott valamit. De én nem érzem, hogy bárkinek is magyarázattal tartozom.”

Ebben a hónapban is egymás sarkára hágtak fontosabbnál fontosabb és kényesebbnél kényesebb események. Ezek közül jó néhány okot szolgáltatott az amerikai elnök túlcsorduló önbizalmára.

Mindjárt a hónap elején látványos és ritka győzelmet aratott Bush az amerikai félidős választásokon. A hivatalban lévő amerikai elnökök első kormányzati periódusuk félidejében általában vereséget szenvednek. ĺgy járt az amerikai republikánus legendárium szerint nagyszerű elnöknek tartott Eisenhower és Reagan, a demokraták közül pedig legutóbb az akkori konjunktúra hullámhegyén lovagoló Clinton. Első két hivatali éve után Bush győzelméhez hasonlót csak Roosevelt elnök tudott produkálni.

Az önbizalom másik reális oka az volt, hogy a Biztonsági Tanács egyhangúlag fogadta el az amerikaiak legújabb indítványát Irak ügyében. Itt látszólag kompromisszumról volt szó. Ugyanis, ha a nemzetközi vizsgálóbizottságot visszaengedő és teljes együttműködést fogadó iraki diktátor bármilyen módon akadályozná is a bizottság munkáját, az még nem jogosítja fel Bush elnököt arra, hogy automatikusan kiadhassa a tűzparancsot. Erről a Biztonsági Tanácsnak újabb ülésen kell határoznia. A dolog lényege mégis az, hogy az amerikai hatalmi túlsúly következtében az események dinamizmusa a félreérthetetlenül támadásra készülő Washingtonnak kedvez. Az eredmény ugyanis azt mutatja, hogy az amerikai közhangulatot továbbra is a tavaly szeptemberi terrortámadás hullámvetése borzolja. Az amerikai intellektuális erők (és a vezető publicisták) többségének véleménye ellenére a közvélemény a Fehér Ház által képviselt kemény Irak-ellenes kurzust támogatja.

Emellett a szavazás egyhangúsága jelzi: az Egyesült Államok jelenleg érvényesíteni tudja akaratát, el tudja fogadtatni stratégiáját még Oroszországgal és Kínával is. A tanács ülése mind Moszkva, mind Peking számára kényes időpontban következett be. Oroszországot megrendítette az októberi moszkvai túszdráma és készséggel fogadott el egy olyan (nem nyilvános) alkut, hogy szabadkezet kap Csecsenföldön, ha támogatja az amerikai álláspontot.

Ilyen előzmények után ült össze Prágában a NATO csúcsértekezlete, ugyancsak annak a mottónak a jegyében, hogy a Fehér Ház ura és környezete „nem érzi, hogy bárkinek is magyarázattal tartozik”.

Az értekezlet talán legnagyobb hatalmasságú szürke eminenciása, Nicholas Burns amerikai NATO-nagykövet az új stratégiát így határozta meg: „Lebontjuk a régi NATO-t, és helyébe újat építünk, amely képes szembe szállni a terrorizmus és a tömegpusztító fegyverek fenyegetésének veszélyével”. Az új NATO arculatát olyan vonások határozzák meg, mint a látszólag kompromisszumos, de valójában az Irak-ellenes amerikai háborús szándék dinamikájának tudomásul vételét jelző BT-határozat támogatása, és egy 21 ezer főnyi, hivatalosan az európai NATO-tagok által felállítandó, mozgékony gyorshadtest felszerelése. Ez utóbbi azt jelentette, hogy az új NATO katonai ereje „out of area”, azaz atlanti határokon kívüli. Az új elem az, hogy ennek a hadtestnek éppen az eredeti atlanti szférán kívüli bevetés a fő feladata.

A második új elem bizonyos szempontból a kényszer szülötte. Az európai NATO-országok ugyanis erősen korlátozott katonai erővel rendelkeznek. Ezért a gyorshadtest részvevői az úgynevezett „niche” elv alapján tevékenykednek majd (ez a szó eredetileg fülkét jelent, itt azonban azt jelzi, hogy minden állam csak egyetlen, az ő haderejében viszonylag legfejlettebb szektorban járul hozzá az új hadtest ütőképességéhez).

Jóformán felesleges is felvetni azt a kérdést, hogy „kié lesz” ennek az új NATO-nak a nemzetközi rohamcsapata? A legbrutálisabb definíciót William Pfaff, az egyik legtekintélyesebb amerikai publicista fogalmazta meg: „Az új ütőerő minden jel szerint a Pentagon szolgálatában álló, de önmagát finanszírozó idegenlégió”. Bármilyen kemények legyenek is ezek a szavak, a katonai realitás voltaképpen érthetővé teszi ezt az amerikai magatartást. A szövetségeseknek Prágában átnyújtott amerikai hadfelszerelési kívánságok mögött elképesztő arányú, a régi típusú NATO egyensúlyát felborító és a szervezetet bomlasztó túlsúly rejtőzik. Lord Robertson NATO-főtitkár szerint „a helyzet reménytelen. Az amerikaiaknak 250 nagy hatósugarú szállítógépük van, a többi NATO-tagnak összesen tizenegy. Ezek mit tehetnének a gyorshadtesttel? Ültessék vonatra? Vagy várjanak, amíg jön az 53-as busz?” Burns, a már idézett amerikai szürke eminenciás meg is jegyezte: „Tapasztalatunk az, hogy semmit sem lehet kezdeni olyan katonákkal, akik nem tudnak egymással beszélni, olyan repülőgépekkel, amelyeken nincsenek precíziós fegyverek, és olyan parancsnokokkal, akiknek nincs elektronikus lehetőségük arra, hogy áttekinthessék a terepet”.

Ez lenne hát az új NATO, amelynek születése egyben a régi, szovjet fenyegetésre felkészített NATO halálát (Burns kegyesebb fogalmazása szerint „lebontását”) jelenti.

Annak idején Robin Cook brit külügyminiszter arról panaszkodott Madeleine Albright amerikai kollégájának, hogy „gondjaink vannak a jogászainkkal, mert a Biztonsági Tanács jóváhagyása nélkül használunk erőszakot Jugoszlávia ellen”. Albright erre azt mondta: „szerződtessen új jogászokat”. Még a Bush-kormány legkörültekintőbb és legkevésbé ideologikus minisztere, Colin Powell is ebben a szellemben válaszolt arra a kérdésre, hogy Amerikának szüksége van-e kifejezett jóváhagyásra Irak megtámadásához: „Egy elnöknek joga van a döntésre, akárcsak annak idején Koszovóban”.

Ezzel a gondolatmenettel szemben bontakozott ki Nyugat-Európa (az erőviszonyok miatt erélytelen és hátrálásra hajlamos) szembenállása az amerikaiak iraki háborús terveivel.

Talán az a lényeg, hogy a hatalom jelentőségének eltérő értelmezése választja el Amerikát Európától. Dominique Moisi a párizsi külügyi intézet igazgatóhelyettese ezt úgy fogalmazza meg, hogy Amerika „meg akarja győzni Európát arról, hogy a világ igen veszélyes hely. Az európaiak pedig meg akarják győzni az amerikaiakat arról, hogy a világ bonyolult hely is, amelynek gondjai óvatos megközelítést igényelnek.”

Ebben a hónapban csúcsforgalom van az Alsirát hídján. Bármilyen hatalmas legyen is Amerika, egy Irak elleni támadás kockázatai elég nagyok ahhoz, hogy (akárcsak annak idején Vietnamban) eltévessze a lépést, és elsodorja az áradat. Annál is inkább, mert valószínű, hogy az amerikai koncepció számára Irak csak egy nagyszabású terv első állomása lenne. Ennek a célja, hogy éppen a meghódított Irakot egy „MacArthur Japánban” típusú „nevelő megszállással” a demokrácia terjesztésének támaszpontjává tenné, és ezzel biztosítsa Amerika tartós hegemóniáját az egész, szélesebb értelemben vett Közép-Keleten. Charles Kupchan, a washingtoni Georgetown Egyetem nemzetközi tanszékének vezetője és a legbefolyásosabb amerikai agytröszt a Council on Foreign Relations egyik vezetője egy válaszesszében figyelmeztet arra, hogy egy ilyen szándék szolgáltathatja az eddig szkepszissel fogadott, a Civilizációk összecsapásáról szóló Huntington-hipotézis első gyakorlati igazolását. A professzor szerint még egy amerikai erősségű hatalom sem formálhatja át, sem három évtized vagy akár egy évszázad alatt az iszlám világ politikai rendszereit. „A Közép-Kelet az ilyen kísérletet úgy fogja értékelni, mint egy olajra szomjúhozó szuperhatalom agresszív háborúját az iszlám ellen”.

Európa helyzete sem könnyebb. Számára is pengevékonyságú a „paradicsomba vezető híd”. A hatalmi viszonyok közepette tudja és érzi, hogy nem lehet – és talán reménytelen – Amerikával szemben politizálni. Ugyanakkor tudja és érzi azt is, hogy „lehullhat a folyóba”, ha követi a „magyarázatra nem kényszeríthető” Bush-adminisztrációt az Irak elleni megelőző háború ösvényén.