Brooklyn, 2005. október 15.

Vannak emberek, akik egyáltalán nem szeretnek egyedül lenni, és vannak, akiknek mindennap szükségük van pár óra magányra. Az utóbbi időben azt figyeltem meg, hogy a városokban mindkét típus egy helyen találkozik, és érzi egyformán jól magát – a kávézókban. Itt ugyanis lehet beszélgetni, idegenekkel szóba elegyedni, de magányosan olvasgatni vagy dolgozni is.

Többször előfordult, hogy a hétvégémet a sarki kávézóban kezdtem. Bevallom, számomra legtöbbször emberszemlélődésre, egy kis kukkolásra szolgálnak azok az órák, amelyeket a Connecticut Muffinba töltök. A hely maga egészen picinyke, három kis kerek asztal fér el a jobb sarokban, és ha többen jövünk össze egyszerre, a sorvég kint kígyózik a bejárati ajtón túl. Az üvegfalak mellett kívülről fapadok vannak lerakva, itt ücsörögnek jó és rossz idő esetén egyaránt az anyukák alvó gyermekeikkel, a kutyasétáltatók, az újságolvasók és a mobiltelefonálók, amíg el nem kortyolgatják a kávéjukat, meg nem eszik muffinjukat vagy szendvicsüket.

Egy nagy adag csokoládés chai tea mellett szemlélődtem, először Joe ült mellém. Hatvanas éveiben jár már bőven, baseballsapkát és farmerdzsekit visel, jobb fülében ott csillog egy apró fülbevaló. Politizálunk egy kicsit, s csak utána mondja el bánatát. „A feleségem három hete halt meg. Tüdőrák. Nekem is volt, de látod, én megúsztam. Ő végig mellettem volt, amíg beteg voltam, és én is mellette voltam, amíg lehetett. Ő volt a legjobb dolog, ami valaha is történt velem. Voltam nős fiatal koromban, de az nem sikerült. Negyven is elmúltam, amikor megismerkedtünk. Nem gondoltam volna, hogy én fogom túlélni őt, tudod, fiatalabb volt pár évvel. Most meg ki akarnak rakni a lakásunkból. Ennyi év után. De nem hagyom magam! Ezek a fiatalok meg – mutat az utcán előttünk elhaladó diákokra – csak füstölnek. Én már nem hagynám, hogy valaki az orrom alá füstöljön. Én is dohányoztam, amikor fiatal voltam. Akkor azt mondták a reklámok, hogy jót tesz. Most meg nincs fél tüdőm. Bárcsak okosabb lettem volna negyven évvel ezelőtt.”

Joe elballag bevásárolni, nekem adja a napilapját. Azt nézegetem, amikor leül velem szemben David. Idegesen rázogatja a lábát, cigarettára gyújt, és élvezettel szürcsölgeti a kávéját. Egy pillanattal később elnyomja a cigarettát, miután igennel válaszolok kérdésére: „Zavar, ugye?” David az egyik New York-i reptéren dolgozik, az izlandi légitársaságnak. Hihetetlen történeteket mesél, miközben végig idegesen rázogatja hol egyik, hol másik lábát, és hevesen gesztikulál, kezében a meggyújtatlan cigarettával. A történetek leginkább arról szólnak, hogy David és barátai hol és mennyire rúgtak be, s hogy ezeknek az ivászatoknak mi lett a következményük. Igaz, én nem röpködök túl gyakran, mégis kellemetlen volt hallani a sok részeges pilótáról, akik természetesen hősiesen mennek munkába egy-egy kiruccanás után, és szállítják biztonságosan a mit sem sejtő utasokat Izlandra vagy a világ más pontjára. David bennem nem talál jó hallgatóra, így a második kávéja után el is siet, állítólag Bostonba, sörözni valamelyik haverjával.

Lenor ül le mellém, kezében Ian McEwan Saturday című könyvével. Nem állom meg, és megkérdezem, tetszik-e neki. Most vette, válaszolja és hozzáteszi, hogy felháborodott, amikor látta, milyen sokba kerülnek manapság a kemény kötésű könyvek. „Nyugdíjas vagyok, ugyebár, nem szeretek már könyvet venni, inkább kikölcsönözöm a könyvtárból, de ez nem volt meg nekik, mert új. A könyvklubom meg, tudja, nagyon jó, nem akartam kimaradni egy alkalommal sem, ezért ha fogcsikorgatva is, de megvettem. Maga ismeri ezt a szerzőt?” Eltársalgunk a könyvekről, a környékről és a környék éttermeiről. Kiderül, hogy Lenor lánya Kaliforniában él, de vegetáriánus unokája rendszeresen látogatja őt Brooklynban, ezért tippeket kér tőlem, hol vásároljon neki bioélelmiszereket. Amikor két anyuka érkezik három gyerekkel, Lenor suttogva közli, hogy hét közben itt sem lehet kibírni, mert az utca tele van babakocsival. „Alig lehet mellettük elhaladni. Ez a rengeteg kocsi, visító gyerekekkel. Még jó, hogy hétvégén csak ritkán jönnek errefelé.” Ezt én végszónak veszem és elbúcsúzom, tekintettel arra, hogy én szeretem a gyerekeket, és engem nem zavarnak a babakocsik meg a visítozó porontyok sem. Szombat délután van immár, az októberi napsütésben benne az ősz illata.

Molnár Miriam szabadúszó újságíró, négy éve él New Yorkban, szinte azóta állandó munkatársa a Családi Körnek és az ĺzvilágnak. Második éve egyetemi tanulmányokat is folytat, így a független egyetemista szemszögéből tudósít az ottani mindennapok világáról, hangulatairól.