Szabadságkeresés, megalkuvás nélkül

Mennyire tudatos az érintés jelenléte életünkben? Testünk folyamatosan érintkezik különböző tárgyakkal, anyagokkal vagy épp, amikor megöleljük őket vagy kezet fogunk, emberekkel. Sok mindent érintés útján ismerünk meg és sok mindenre érintés által emlékszünk. De vajon milyen politikai és társadalmi jelentéssel ruházzák fel ezek az érintések és érintkezések a testet?

Aki ellátogatott ősszel az érsekújvári Ernest Zmeták Művészeti Galéria Kő – papír – táj című kiállítására, az tanúja lehetett annak, hogy hogyan merült bele ebbe a kérdésbe – vagy legalábbis annak egy rétegébe – két kiemelkedő hazai képzőművész. Michal Kern nagyrészt az akcióművészet, Maria Bartuszová a szobrászat eszközeivel tanulmányozta az emberi test és a környezet kapcsolatát. 

Az érsekújvári és a Pozsonyi Városi Galéria tárlatainak fókusza olyannyira összefügg, hogy a fővárosban nem csak az említett alkotók szerepelnek, hanem felfedezhetünk néhány olyan művet is, amelyet nemrégen éppen Érsekújvárban láthattunk – ilyen például Bartuszová 1970 és 1972 között készült Pitypang-magok című domborműve. Azonban míg a Kern és Bartuszová életművekből válogató érsekújvári kiállítás egyfajta meditatív, lírai hangvételű kiállítás, Pozsonyban több nézőpontból kerül megvilágításba a kérdés, és végeredményben a test politikai vonatkozása jut főszerephez. 

A kiterjedt kurátori válogatás a hatvanastól a nyolcvanas évekig terjed – s mivel számos művész ma is aktív alkotó, a kortárs felhangok sem kerülik el a látogató figyelmét. Nem a rendszer által elismert irányzat, a szocialista realizmus jut főszerephez, hanem a nyilvánosság peremén elhelyezkedő kísérleti, kritikai, experimentális gyakorlatok. Cseh, morva, szlovák, magyar, szlovén, szerb, horvát, bosnyák és macedón művészek munkáját láthatjuk itt: az alkotók közös vonása, hogy mindnyájan ragaszkodtak, ragaszkodnak az autentikus megtapasztaláshoz, ahol az érintés, a test és annak környezetével kialakított kapcsolat egzisztenciális kérdések boncolgatásához, társadalmi szerkezetünk vizsgálásához vezet.

A kiállítás a konceptuális és performatív művészet ismert és kevésbé ismert alkotásaiból nyújt terjedelmes válogatást. Az anyag összeállításán a Pozsonyi Városi Galéria számos hazai és külföldi, regionális, állami és magángyűjteménnyel működött együtt, de láthatunk itt a galéria saját gyűjteményéből származó műveket is.

Csehszlovákia és Jugoszlávia területén a művészet ebben az időszakban, ahogy arra a kiállítást járva újra és újra rácsodálkozhatunk, meglepően hasonló eredményekhez vezetett. A párhuzamok, sőt, olykor egymásba fonódó történetek mellett azonban lényegi kérdésként merül fel, hogy milyen különbségek határozták meg a művészeti életet a két térségben. 

A hetvenes években Csehszlovákiájában a normalizáció beköszöntével egyfajta passzivitás jellemzi a kulturális légkört – a kísérleti, kritikai szemléletű alkotók jobbára a perifériára szorulnak. Jugoszlávia ezzel szemben, bár szintén kommunista irányítás alatt áll, nem függ teljes egészében Moszkvától, és nyitottak a határok nyugat felé. Ez a kulturális légkörre is kihat: fesztiválokat szerveznek, új galériák nyílnak, a művészek nyugatra is utazhatnak, egyszóval sokkal nyitottabb, szabadabb környezet uralkodik itt a hetvenes-nyolcvanas években, mint nálunk. Így történhet meg, hogy Marina Abramović személyében egy szerb alkotóból válik a világ egyik legünnepeltebb performance-művésze.

A kiállításon látható alkotásokat, illetve akcióművészeti eseményeket és performance-okat öt tematikus blokkba osztotta a kurátor, Daniel Grúň, aki Darko Šimičić és Miško Šuvaković közreműködésével dolgozta ki a kiállítást. Az alkotások laza kronológiai sorrendet is követnek. A kiállítás első része a csehszlovák és jugoszláv művészek közti párhuzamokat térképezi fel annak kapcsán, hogy hogyan reflektálnak az alkotók a természeti környezetükre a hatvanas-hetvenes években. Míg Csehszlovákiában a Rudolf Sikora közé csoportosuló művészek – úgy mint Stano Filko vagy épp Michal Kern – a művészet és a tudomány közötti dialógus lehetőségeit vizsgálják, Jugoszláviában az OHO csoport képzőművészeti munkássága emelkedik ki. 

A kiállítás második tematikai blokkja – mely a maszk és az önarckép témáját járja körül – keretén belül találkozhatunk első alkalommal magyar alkotók műveivel. A Bosch+Bosch csoportot a hatvanas évek végén alapította néhány fiatal, szabadkai alkotó. A tagok döntő többsége magyar származású volt, de délszláv anyanyelvűek is beletartoztak a csoportba. Csernik Attila, Ladik Katalin és Szombathy Bálint több munkájával is találkozhatunk a tárlaton – mindhárman olyan alkotóművészek, akik évekkel később nem csupán a magyar, hanem a nemzetközi képzőművészet fontos alakjává nőtték ki magukat, miközben fontos nyomot hagytak a jugoszláv művészettörténetben. 

A testhez kapcsolódó kollektív gyakorlatok és rituálék témáját járja körül a kiállítás harmadik része, melynek darabjai közül Marina Abramović 1974-es ikonikus Rhythm 2 című performance-a emelkedik ki. Abramović két részes performance-a keretén belül az elme és a test közötti kapcsolatot vizsgálta. Elsőként úgy, hogy bevett egy olyan orvosságot, amelyet a katatónia ellenszereként írnak fel, tehát egy olyan szélsőséges állapot esetén, amikor a beteg mozdulatlanságba dermed. A gyógyszer hatására Abramović önkéntelen izommozgást tapasztalt, s bár nem tudta irányítani a testét, mégis tudatánál volt, képes volt megfigyelni, mi történik vele fizikailag. A szer hatásának elmúltával bevett egy második tablettát is, amelyet szélsőséges agresszió vagy depresszió kezelésére szoktak felírni. Ennek következtében fizikailag nem történt vele semmi, szellemileg azonban teljesen eltávolodott a jelentől, később nem emlékezett az eltelt időre. Az ikonikus performance-ról készült film mellett megnézhetjük Abramović tudatállapotának változásait megörökítő, Milan Jozićtól származó híres fotókat is. 

A hetvenes évek egyébként az az időszak, amikor a meztelen test is a művészet fontos eszközévé válik. Jugoszláviához képest, ahol az akcióművészet akár az utcára is viszi a meztelen testet, Csehszlovákiában sokkal intimebb módon jelenik meg a téma – a felvételek többnyire csupán a kamera számára készülnek, apropóikat a rituálé nyújtja, az alkotók a keresztény vagy épp a pogány kultúrkörökre, illetve a popkultúrára reflektálnak.

Izgalmas a közterek jelenléte is a hetvenes-nyolcvanas években, amellyel a kiállítás negyedik része foglalkozik. Hat zágrábi művész alkotta azt a legendás csoportot, amely műfajilag nagyon sokszínű, szellemiségükben azonban összefüggő művészeti megnyilvánulásoknak nyújtott teret. Bár Jugoszláviában nem volt jelen a szocialista realizmus olyasfajta imperatív módon, mint nálunk, a rezsim által támogatott művészek mégis egyfajta hivatalos kánonja mégis fontos szerepet játszott a művészek életében Erre reagál a Group of 6 performatív hozzáállása, amely az utcára viszi a művészetet – köztük Mladen Stilinović és Vlado Martek alkotásaiból látunk a legtöbbet Pozsonyban. 

A kiállítás utolsó része az önszerveződés és kollektív platformok erejét mutatja be mégpedig úgy, hogy az érsekújvári Stúdió erté áll a fókuszban – a platform, melynek szervezésébe Juhász Rokko két évvel a rendszerváltást megelőzően fogott bele Németh Ilonával, Mészáros Ottóval és Simon Attilával közösen. A tárlat feldolgozza a platform tevékenységét, melynek elsődleges célja az volt, hogy a művészeti performance-ok és a térségre akkor kevéssé jellemző experimentális képzőművészeti, irodalmi, zenei műfajok számára hozzon létre teret. Innen nőtte ki magát az 1988 óta sok éven át megrendezett Transart Communication nemzetközi performance-művészeti fesztivál, melyen a hatvanes-hetvenes évek meghátározó performerei vendégeskedtek éveken át, és amely a kilencvenes években vált világhírűvé.

A tárlat arról tanúskodik, hogy efféle erőteljes művészi csoportosulásnak máshol is létrejöttek, többek között Szlovéniában is. Ezek a szerveződések a nyolcvanas és kilencvenes évek posztmodernizmusának irányelveire reagálnak, melyek értelmében az identitás már nem csupán adott és megfellebezhetetlen, épp ellenkezőleg: a művész annak formálhatóságára hívja fel a figyelmet. 

A Haptikus visszhang: Természet, test és politika a művészetben a volt Jugoszláviában és Csehszlovákiában (Haptická ozvena. Príroda, telo, politika v umení bývalej Juhoslávie a Československa) március 16-ig látogatható a Pálffy-palotában.