Brazília, a földi paradicsom

A langyos tengerben egy kiadós reggeli úszás után mi sem jobb a puha kenyérnél friss sajttal és megannyi zöldséggel. Jó lenne rendszert csinálni belőle, de ezt a luxust csak a magamfajta átutazóban lévő turista engedheti meg magának. A brazilok ugyanúgy munkába sietnek minden reggel, mint nálunk bárki más. Persze, a reggelit nem kell kihagyni, s ahogy elnéztem, a javuk a tízórait és az uzsonnát sem nélkülözi a kiadós főételek mellett, s ez főként a nőkre érvényes. Őszintén meglepett, hogy a férfiak jobban vigyáznak a vonalaikra, mint a gyengébb nem képviselői.

Amennyi a bendőbe fér

Nálunk nincs a brazil surraszakaríához fogható étkezési mód, bár bevallom, nem is tudom elképzelni, hogy ha volna, sokáig fennmaradna. Ez olyan étterem, ahol csak egyszer kell kifizetni egy meghatározott összeget, s a további néhány perc vagy óra már csak azon múlik, hogy ki mennyit bír enni. Az ember helyet sem foglal, megjelennek a pincérek, s hozzák rögvest a jobbnál jobb ételeket. A szem falna mindent, de a gyomor nem bírja. Bárkinek, aki betéved egy surraszakaríába, melegen ajánlom a mértékletességet. Nem kell sietni. A tatár messze jár, az ételeket pedig folyamatosan hozzák, hogy a végén úgy kell lerázni a sok pincért, vagy megszökni – azaz gyorsan fizetni, és helyet adni egy újabb éhes vendégnek. Ahogyan megfigyeltem, a brazilok mottója: „mindenből csak egy picit”, de azért úgy gondolom, hogy a déli féltekén is érvényes: sok kicsi sokra megy.

Minden jónak kilója

Hasonló jellegű éttermek a „por kilo” feliratú étkezdék, ahol kilóra mérik a jobbnál jobb készételeket. A hosszú pultok kínálata elképesztő: van kirántott banán, sajtos puding, szaftos marhasült, megannyi salátaféle, gyümölcs, ecetes pálmabél, tengeri halak, japán sushi... soroljam még? És igen, mindezt súlyban mérik. Magyarán: egy kiló banán ugyanannyiba kerül, mint mondjuk egy kiló felvágott, vagy sült oldalas. Az árak annak függvényében változnak, hogy a város mely részén található az étterem. Néhány nap elteltével rájöttünk: turista pénztárcánknak az étkezés eme fajtája felel meg leginkább. Nemcsak hogy megkóstolhatunk szinte mindent, még éhesek sem maradunk. Egy hét elteltével pedig arra jöttünk rá, hogy ha így folytatjuk az étkezést, elkerülhetetlenül és kíméletlenül meghízunk, így aztán szorosabbra húztuk a nadrágszíjunkat, hátha az segít a mohóságunkon. Segített is. Gondosabban megválogattuk a tányérunkra rakott eledelt, s így teljesebben élvezhettük az ízeket.

A brazil nemzeti eledel

nem más, mint a „feijoada” (ejtsd fezsoáda), amit magyarosan babgulyásnak is nevezhetnénk, csak kicsit nagyobb a felhajtás a tálalása és a fogyasztása körül. Maga a főétel egy jó kondér füstölt hússal és kolbásszal főtt babgulyás (kétszemélyes porció), amelyet friss paradicsomsalátával, kukoricalisztes szalonnával, kenyérrel, gyümölccsel fogyasztanak. Akad persze más tipikus étel is, de bárhol kérdeztem rá, mindenütt ezt ajánlották. Szegény utazótársamnak nem volt könnyű dolga, mert vegetáriánusnak lenni Brazíliában a legnehezebb feladatok egyikének számít. Rióba érkezésünk után néhány nappal rájöttünk, hogy a „sem carne” (hús nélkül) kifejezés korántsem fedi az európai felfogást. Tudniillik, a baromfi és a hal nem számít húsnak Brazíliában. ĺgy aztán meg kellett tanulni egy egész mondatláncot portugál–spanyol–angolul (meg ahogy ment, kézzel-lábbal), amely elég világosan elmagyarázta, hogy nemcsak hús nélkül, hanem csibe, kacsa, liba, hal, rák, miegymás nélküli ételt kérünk. Riccardo, egy helyi vegetáriánus, akivel összehozott a sors, vígan falatozta a sajtos csirkemellet, mondván, hogy az nem hús. ĺgy könnyű! Olyan ott élő idegenekkel – amúgy vegetáriánusokkal – is találkoztunk, akik néhány hónap elteltével egyszerűen felhagytak a hústalan evéssel.

Minden földi s mennyei jó

A választék valóban elképesztő, s amit csak el tud képzelni az ember, azt a surraszakaríák mennyei mannától roskadozó asztalán meg is találja. Sőt, az ember még azt is megtalálja, amiről még csak nem is álmodik. Például Salvador városában ettem először – és lehet, hogy máshol nem is találok rá – ajacarét, azaz tipikus salvadori hamburgert. A zsemlye kukorica- és lencselisztből készül, és olajban sütik ki. Aztán kettévágják, és különböző töltelékekkel fogyasztják – pikáns zöldséggel, rákhússal stb. Ugyanezen zsemlyének van egy nyers változata is: kukoricalevélbe csomagolják a lisztet, s vízben áztatják. A liszt megköt, és készen is van a friss, nyers, és nagyon finom zsemlye. A Mato Atlantico nevű őserdő mellett a mi főtt kukoricánkhoz hasonló ételt fogyasztottam. A nyers kukoricát ledarálják, beleteszik a kukoricalevélbe, összekötik, s így főzik meg. Utána sósan vagy édesen, sűrített tejjel fogyasztják cukornádból frissen sajtolt édes nedűvel. De az alkohol sem áll messze tőlük. Nemzeti italuk a cachaca (kasásza), amelyet megannyi formában gyártanak – gyárilag meg házilag is. A nálunk is ismert koktél, a caipirinha – amelyben az alkoholtartalmat pontosan a cachaca szolgáltatja – például az egyik legközkedveltebb és legolcsóbb ital akár a Copacabanán, akár egy helyi lokálban kéri az ember.

Az étken túl

Brazília természetesen több ennél, a gasztronómiai élvezetek és örömök mellett sok más kellemes tapasztalat ért. Az idegenforgalom meredeken felfelé ívelő pályájának voltunk például szemtanúi. Készpénzre majdnem nem is volt szükségünk. A sarki árusnál, ha kedvem tartotta, a banánt a hazai bankkártyával (nem hitelkártyával!) is kifizethettem akár.