Bort iszik és vizet prédikál...

Rousseau. Francia filozófus, gondolkodó, a felvilágosodás egyik legjelentősebb képviselője: „Az ember szabadnak születik, mégis láncra verve él.” –írja Társadalmi szerződés című, egyik legismertebb művében. Az Emile, avagy a nevelésről című könyvével megváltoztatta a nevelésről alkotott addigi felfogást, s új alapokra helyezte azt. Jelentősége vitathatatlan, felfogása azonban annál inkább vitatható, ha a nő és az anya szempontjából vizsgáljuk meg.

A 18. század második felétől változások álltak be a társadalomban, s mivel szükség volt egyre több katonára és polgárra, új ideológiát kellett kidolgozni ehhez. A gyermek értékké válik, mint jövendő polgár és katona. Ezért kialakul az a mítosz, amely napjainkig is érezteti hatását, hogy minden anya ösztönösen szereti és védelmezi gyermekét, mint az állavilág nőstényei, s ez mindük szent és legfontosabb küldetése.

Rousseau „vissza a természethez” elvével szinte kétszáz évre meghatározta, mit érezzenek a nők mint anyák. A természet törvénye, hogy a nő maga szoptassa gyermekét, s ne adja dajkához. Ha ezzel ellentétesen cselekszik, a természet törvényei ellen vét, és nem kerüli el büntetését, mivel ez azt is jelenti, hogy Isten akarata ellen tesz.

A nőknek azt tanácsolták, utánozzák az állati nőstények viselkedését, mert azok közelebb vannak a természethez, s náluk az anyai ösztönt nem rontotta meg a női önzés. A nő tehát az anyai ösztön alárendeltje, mint az állatok. Csakhogy az embernek Isten akaratot és észt is adott, ami néha megakadályozza őt abban, hogy meghallja a természet szavát. Óva intik a nőket ettől a bűntől, mert betegség, sőt halál is lehet a következménye.

Ettől kezdve az új anyakép a gondoskodó anya, aki csak azért él, hogy gyermeke mellett őrködjön.

Nem mindegy azonban, milyen értelemben beszélünk a nevelésről, mert a valódi nevelés természetesen egy tanító dolga, s az semmi esetre sem lehet nő.

S most lássunk néhány érdekes részletet a könyvből.

„Tanulni akkor kezdünk, amikor elkezdünk élni, nevelésünk születésünkkel kezdődik, első tanítónk a dajkánk. Ezért az „educatio” (nevelés) szónak is más az eredeti értelme, mint amit ma értünk alatta: táplálást jelent. A táplálás, nevelés, tanítás tehát három olyan, funkciójában eltérő dolog, mint a házvezetőnő, nevelő és tanító. Ahhoz, hogy a gyermeket a megfelelő úton vezessük, csak egy nevelőre van szüksége.

Ha az anyák úgy döntenének, hogy maguk szoptatják gyermekeiket, az erkölcsök maguktól megjavulnak, a természetes érzések újra felélednek, az állam benépesül. Az otthoni élet vonzó képe a legjobb ellensége a rossz erkölcsöknek.

A gyermek pajkossága és kiabálása, amit idegesítőnek tartunk, kellemessé válik, az apát és anyát fontossá teszi, drágábbá egymás számára, erősíti köztük a házastársi kapcsot. A család élő és eleven, az otthoni gondok a nő legkedvesebb elfoglaltsága és a férfi legkedvesebb szórakozása. Amint a nő anyává válik, a férfi apává és férjjé.”

Rousseau Párizsban megismerkedett Terese Levasseurrel, akit megszeretett és házasságkötés nélkül együtt élt vele. Gyermekeit lelencházba adta rögtön születésük után, így megszabadult tőlük. Ez mély ellentétben állt azzal a véleménynyel, amelyet hangoztatott: „Aki nem végezheti apai kötelességét, nincs joga arra, hogy apává váljon. Sem a szegénység, sem más szempont nem mentheti fel az apát kötelessége alól, hogy gyermekeit ő maga nevelje és lássa el.”

És folytathatjuk további idézetekkel: „A gyermek hat vagy hét évet tölt el a nők uralma alatt, mint szeszélyeik és saját szeszélye áldozata.

Aki gyenge és beteg gyermek nevelésére vállalkozik, felcseréli a nevelő szerepét az ápolóéval, idejét vesztegeti. Ha egy haszontalan életet ápol, annak a veszélynek teszi ki magát, hogy egy nap a síró anya fia halálát kéri számon rajta, akit olyan sokáig életben tartott.

Sohasem venném gondozásba a beteges és gyengélkedő gyermeket, még ha nyolcvan évig is élne. Nem akarok olyan tanulót, aki sohasem lehet hasznos sem önmaga, sem mások számára, aki mindig csak azzal foglalkozik, hogy életben tartsa magát, és akinek teste károsítja lelke nevelését. Gondoskodásom fölösleges fecsérlésével nem tennék mást, mint megdupláznám a társadalom veszteségét, s egy helyett két embert vennék el tőle. Minden érzéki szenvedély az elnőiesedett testben lakozik, annál inkább izgatják őt, minél kevésbé kielégíthetőek.

A gyermek hosszan tartó sírása, ha semmiben sem szenved hiányt, csak rossz szokás és erőszakosság. Nem a természet műve, és a dajka, aki nem tudja elviselni a kellemetlen sírást, nem gondol arra, hogy ha ma a gyermeket megnyugtatja, annál jobban sír majd holnap.

Az egyetlen eszköz ahhoz, hogyan gyógyítsuk ezt a rossz szokást, hogyan előzzük meg: ne vegyük figyelembe. Senki se erőlködik feleslegesen, a gyerekek sem. Önfejűek próbálkozásaikban, de ha kitartóbbak vagyunk, mint ők, elhagyják ezt a szokást, és nem térnek vissza hozzá.”

S végezetül lássunk egy tömör összefoglalást arról, milyenek a férfiak és a nők: „Úgymond kétszer születünk: először, hogy létezzünk, másodszor, hogy éljünk, először az emberiség számára, másodszor a nemiség számára. Kétségtelenül nincs igazuk azoknak, akik a nőt tökéletlen férfinak tartják, de a külső hasonlóság emellett szól. Egészen a nemi érettség koráig mindkét nembeli gyermek egyforma, látszólag semmiben sem különböznek. Arcuk, testalkatuk, bőrük, hangjuk teljesen egyforma: a lányok gyermekek, a fiúk gyermekek, ugyanaz a megnevezés elegendő az ennyire egyforma emberi lények megnevezésére. A fiúk, akiket valami meggátol további nemi fejlődésükben, megtartják ezt a hasonlóságot egész életükben, mindig gyermekek maradnak, a nők pedig, akik sohasem veszítik el ezt a hasonlóságot, sok tekintetben semmi másnak nem látszanak, mint gyermeknek.” (bli)