Borbélyok nincsenek

Egy férfifodrászatban különös párbeszéd alakult ki a vendég és a frizurát készítő között. Sok mindenről szó esett már, amikor rátértek az Isten létét érintő témára. A borbély nem titkolta, hogy ateista, hisz elég kimenni csak az utcára és körülnézni, mondta. Ha Isten léteznék, volna-e ennyi beteg ember? Ennyi elhagyott gyermek? Ha valóban van Isten, lehetséges ennyi szenvedés és fájdalom? Hogy hihetek olyan Istenben, aki mindezt megengedi...?

Mikor a frissen nyírt úr kilépett a borbélyüzletből, épp egy hoszszú hajú, ápolatlan férfi ment el mellette, mire ő visszafordult az ajtóban, s közölte a fodrásszal: „Tudja, mit? Borbélyok sincsenek!” „Hogyhogy – kérdezte meglepetten az, aki az imént fejezte be a frizurát –, hisz én is borbély vagyok, ráadásul itt, most nyírtam meg a haját, borotváltam le a szakállát.” „Nem! – erősködött a vendég –, elég kimenni valóban az utcára, s máris látni, nincsenek borbélyok. Máskülönben hogyan volna lehetséges, hogy ennyi ápolatlan, fésületlen, borostás ember járkáljon az utcán, mint az is ott, ni!” „Ó, hát borbélyok vannak – válaszolt megkönnyebbülten a fodrász –, csak az emberek nem keresik fel őket!” „Pontosan – zárta le a párbeszédet a vendég –, pontosan így van. És ugyanez a helyzet az Isten létezésével is. Létezik ő, csak az emberek nem követik, de még csak nem is keresik. Azért van ennyi fájdalom és szenvedés a világon.”

Mintha Keresztelő János szavai is Isten elutasítását fejeznék ki: Ő a „pusztában kiáltónak szava” (Mk 1, 3). Úgy is lehet érteni, mint a meghívottak süketségét: Isten szól hozzájuk, hívja őket, a válasz viszont a tompa sivatagi csend. Keresztelő Jánost lefejezték, Jézust keresztre feszítették, hogy elhallgattassák. Isten meg akarta ajándékozni az embereket, rendbe akarta tenni, no nem a frizurájukat, hanem a szívüket, de nem talált visszhangra. Semmi válasz. Semmi előrelépés. A nyers elutasítás.

Advent pedig az új lehetőség. Nem lehet mentség a rengeteg szupermarket, sem a jó előre, már novemberben feldíszített utcák, melyek átugrották adventot, és valamiféle művi karácsonyi hangulatot sugallnak. A karácsony előtti hajsza sem lehet mentség, még akkor sem, ha sokan arra vágynak, „legyen már ünnepek után”. Aki akar, s ki őszintén keres, az talál. Ösztönzés van bőven: alakítsuk ki a kellő távolságtartást, húzódjunk vissza a csend oázisába, fedezzük fel magunkban a csöndet, amelyben Isten újra megszólalhat. Az írás, az egyház, a hagyományok és például az adventi koszorú jelképe – ez mind arra ösztönözhet, hogy meghalljuk Isten szavát, hogy ne maradjon többé pusztába kiáltott szó.

Különösen ösztönző az az adventi koszorú is, mely a televízió hírcsatornájának stúdiójában látható vasárnaponként. Míg tehát a szerkesztő kommentálja a legkülönfélébb hazai és külföldi történéseket, a nyugalmasakat és a legszörnyűbbeket, égnek előtte a gyertyák. Nyugalmat árasztó lángjuk mintha azt jelezné, történjék bár az emberek közt akármi, legyenek bár a történelem pillanatai akármilyen fergetegesek, az idő könyörtelenül múlik, s fölötte ott vannak a megingathatatlan, örök értékek, melyek szerencsére függetlenek mindentől és mindenkitől. Ilyen értéket képvisel a várva várt karácsony: Isten emberré lett, hogy az embert meghívja a legszélesebb társadalomba. A meghívás azonban csak akkor teljesíthető, ha a meghívottak is elfogadják.

Az ateista borbély is kidíszítette kirakatát – régi szokás szerint –, adventi koszorút helyezett el ő is, melyen azonban biztonsági okokból sosem gyújtotta meg a gyertyát. Egy másik vendége, míg várt a sorára, megjegyezte, hogy arról a koszorúról hiányzik valami ott a polisztirol hópelyhek közt, a „Karácsony, a tél ünnepe” felirat alatt. A tűz hiányzott, mely pontosan úgy, ahogy a gyertyának értelmet, a „tél ünnepének” lényeget ad. A tűz, mely Jézus áldozatát jelképezi, ki magát égette el érettünk, s vált így a világ világosságává. A tűz, mely talán szikrát vetett ennek a hitetlen borbélynak is a szívében, mikor hallotta, hogy Isten létezik mindazok ellenére is, hogy olyan sokan elutasítják.

A szerző római katolikus pap