Bocsásd meg vétkeinket

Az ember négy éve vette el ezt az asszonyt, akivel szinte egyek lettek. Furcsa ezt mondani az élet alkonyán, de boldogság költözött újra a házba. Imádott, szeretett felesége meghalt, itt maradt magára az öregség minden bajával. Hinni sem akarta, hogy az élettől még ilyen ajándékot kap – szívet, testet melengetőt. Naiv őszinteségével, csupa szív jóságával nem is gondolta, drágán kell ezért fizetnie.

Mindenik gyermekét egész eddigi életében teljes erejével segítette, nem engedte, hogy vakon vágjanak a nagyvilágnak. Kőműves volt, mestere szakmájának, szaporán járt a keze fiai fészekrakásánál. Villámcsapásként érte hát, hogy gyermekei elfordultak tőle. Fiainak ez a névtelen haragos gyűlölete érthetetlen számára. Az asszony látva ura tehetetlen mély fájdalmát, könnyíteni szeretne. Nem bántottak ők senkit, szeretik egymást – közös sorsot vállaltak Isten és ember előtt. De férje gyermekei azóta nem jönnek.

Az ember lassan feláll, kezébe veszi a botot támasztékul, és mint annyiszor, az utcát kémleli. Nincs bűne, szívében még sincs békesség. Hát meddig tarthat még...?! Az aszfalton hömpölyög a víz, mint gondolatai, feltartóztathatatlanul. Keserű sóhajtása kiszáll az ablakon és összeölelkezik a sötétséggel.