Birodalmakat kényszeríthetne térdre

Egész biztos vagyok abban, hogy a tíz legészbontóbb istennő egyike. Emlékekkel pepecselés nélkül is azonnal látom, amint egy hűvös, enyhén viharos estén végigsétál a londoni Királyi Operaház elé terített vörös szőnyegen. Hibátlan az alakja: telt és karcsú is egyben. A Dsquared2 ruháját viseli, egy fekete álomkölteményt, amely tökéletesen rásimul a testére. Az egyik videós újságíró képtelen máshova irányítani a kameráját, mint a gyönyörű dekoltázsra, viszont az aranyszínű nyaklánc feliratáról kérdezi a színésznőt. „Próbálj meg nem lenézni” – ezzel a címmel válik híressé a nagyjából tízperces online adás, amely rövid időn belül milliós megosztásokat hoz az időközben megszüntetett YouTube-fióknak. Nem voltam ott az Olivier-díjak 2015. évi átadásán. De ha az ember újságokban, tudósításokban látja mindezt, nem felejti el. 

A Tamara Drewe volt az első film, amelyben felfigyeltem rá. Stephen Frears habkönnyű vígjátékában, amely a Thomas Hardy Távol a zajgó tömegtől című regénye ihlette képregényből készült, és egy sztárokra szakosodott fiatal újságírónő áll a középpontban. Apja halála után tér vissza a legelőkkel, szűk utcákkal, pletykákkal szegélyezett falusi jellegű szülővárosába, ahol természetesen nem egy, és nem is két férfi szívét töri össze. Arterton a forgatás idején nem volt több huszonhárom évesnél, azonban nem feltétlenül a hamvas szépsége az első, ami eszébe jut róla annak, aki látta a filmet. A történet szerint valaha olyan csúnya volt, hogy mindenki őt gúnyolta – látva a hatalmas álorrot, amelyet a flashback szekvenciákban visel, érthető a megrökönyödés. Az intelligensen szórakoztató vígjáték azóta időről időre előkerül a DVD-gyűjteményemből, és a társaságom hol velem együtt élvezi ezt a független filmet, hol fenntartásokkal kezeli a szimpátiámat.

Gemma Arterton Tamara Drewe figurájához hasonlóan ugyancsak nem tősgyökeres londoni. A kenti Gravesend történelmi városában látta meg a napvilágot, abszolút munkáscsaládban: édesanyja takarító, édesapja hegesztő. A vele foglalkozó cikkekben az unalom szintjéig előkerül, hogy hat ujjal köszönt be a világba (első óráiban leválasztották a felesleges ujjat). Gravesend lányiskolájában debütált a színpadon, alakítása egy helyi versenyen díjat érdemelt. Tizenhat éves korában otthagyta a közoktatást, hogy a dartfordi Miskin Színházban színjátszás kurzust hallgasson, akkoriban figyeltek fel rá: miközben diákhitel okozta adósságokban úszott, teljes körű állami ösztöndíjat nyert a nagy múltú londoni Royal Academy of Dramatic Artra, a világ első számú drámaiskolájába. Nagyjából ide datálható a világmegváltó színpaddal kötött hosszú távú kapcsolatának kezdete, amelyből számtalan  gyümölcsöző előadás született. 

Azok egyike vagyok, akik a londoni West End különböző színpadain többször láthatták. Először az 1960-as évekbeli férfiközpontú világ Ford autógyárában, az egyik elnyomott munkásnőjének szerepében egy díjesővel jutalmazott filmből készült drámai musicalben (Harc az egyenjogúságért!), aztán hányatott sorsú újkori prostituáltként, aki II. Károly angol király szeretőjeként, illetve az első olyan nőként vonult be a történelem sötétebb oldalaira, akit felengedtek a Drury Lane színpadára (Nell Gwynn), végül pedig Bernard Shaw orléans-i szüzeként (Szent Johanna). Nagyívű, érett, értékes alakítás volt mind a három. 

Gemma Arterton tulajdonképpen színpadon érzi otthon magát. Mi több, úgy látszik, el is kötelezte magát iránta, ami igencsak nemes gesztus. Elvégre a színésznő tucatnyi filmben játszott karrierje során, kezdetben belekóstolt a hollywoodi sztárbizniszbe is, de csak azért, hogy rohamos gyorsasággal faképnél hagyja. Huszonegy évesen bubifrizurás Bond-lányt játszott Daniel Craig oldalán (A Quantum csendje), nagyívű videójáték-adaptációban igéző tekintetű hercegnő (Perzsia hercege – Az idő homokja), egy 3D-s fantasyopusban pedig az argoszi királylány volt, aki rabul ejti Zeusz szívét (A titánok harca). Nagyjából tíz évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a színésznő nyilvánosan elmondhassa, hogy mennyire lesújtó a hollywoodi világról alkotott véleménye. Habár utál mozogni és ellenzi a színészek sokszor torz testkultuszát, az egyik forgatásra mégis személyi edzőt rendeltek mellé, sőt, dokumentálták azt is, hogy valóban a fitneszgépeken izzad. „A karrierem első hat éve arról szólt, hogy felismertem, mi az, amit nem akartam csinálni” – vallotta be tavaly a The Guardian újságírójának a róla készült portréban. (És nézzenek oda, ha a hivatkozott cikk szerzője leírja, hogy Arterton sugárzó szépsége miatt nem is tud egészében a művész szavaira koncentrálni, akkor a hölgy valóban megfoghatta.) 

Ugyanakkor sok dologra büszke lehet. Előbb eljátszotta Flaubert hősnőjének modern megfelelőjét egy francia filmben (Gemma Bovery), 2016-ban pedig hat mozgóképes alkotásban vállalt szerepet, ezek közül egy romantikus regényadaptáció (A szerelem története), egy színészközpontú városi (Az új kezdet útjai) és egy háborús dráma (Their Finest), valamint egy népszerű zombiregényből készült, meglepően igényes adaptáció (Kiéhezettek) az említésre méltó. Ugyanakkor sajnos csak nagyjából minden harmadik filmje kerül a kelet-közép-európai térség mozikínálatába. Ezen a lehangoló tendencián próbáltam meg változtatni akkor, amikor a szívének legkedvesebb filmjét két magyar moziforgalmazónak is beajánlottam. Az egyik vezetője első látásra nem hitt benne, nem gondolta, hogy háromezernél több nézőt csal moziba. A másik ügyvezetője pedig belenézett a filmbe egy marketen, a történet és a színészek is érdekelték, de egyáltalán nem fogta meg, ezért döntött úgy, hogy nem forgalmazza. Pedig a The Escape, Dominic Savage műfaji kategóriákba nem sorolható rendezése állítólag élete legjobb filmes alakítása, amelyhez nyilván hozzátesz az is, hogy a rendező és a színésznő is a tulajdonképpeni cselekmény nélküli francia újhullám szerelmese, a forgatáson számtalan improvizációs jelenettel operáltak, és jelképes összegből – Arterton executive produceri segítségével – készítették el a filmet.

Az elmúlt fél évtizedben alig akadt olyan filmje, amely a gyártási költségvetésnél több bevételre tett volna szert, ennek legfőbb magyarázata az, hogy nagy elődje, Julie Christie példáját követve mostanra már válogatós a szerepeit illetően. Inkább kiáll a női egyenjogúság mellett, puccos díjátadóra viszi magával a dagenhami gyár egykori alkalmazottait, vagy a brit főváros utcáin tüntet (ugyanakkor nem szívesen nyilatkozik a magánéletéről, nem él a közösségi média előnyeivel sem), minthogy az elétett összes szerepajánlatba beleugorjon. Tavasszal azonban a magyar mozikba is eljut a Vita és Virginia című filmje, amelyben az Elizabeth Debicki által játszott Virginia Woolf brit írónő Vita Sackville-West nevű szeretőjét alakítja. A közelmúltban sorozatokban is vállalt epizódszerepet (az egyikben Marilyn Monroe-t alakította), de ennél sokkalta izgalmasabb, hogy húga, az ugyancsak színésznő Hanna Arterton rövidfilmrendezői debütálásában, a Hayley Alien című kisjátékfilmben is játszik.