Beszéljünk világosan!

Tagadhatatlan, hogy Szlovákiában nemcsak a mindennapok beszédmodorában honos a gyűlöletkeltés és az extrémista nézetek térnyerése, hanem politikusi attitűd is. Lévén hogy itt a másság és a mások iránti ellenszenv kormányzati vagy parlamenti szinten sem megy ritkaságszámba. Ahogy az szintén realitás, hogy a Pozsonyban október 12-én célzatosan végrehajtott és két emberéletet követelő terrorcselekmény 19 éves (!) tettesének indítéka az LMBTQ-közösség és a zsidók iránti gyűlölet volt. Ezt az a manifesztum is igazolja, amelyet még a kettős gyilkosság véghezvitele előtt a szociális médiában tett közé. Vajon mit feltételez a pszichiáter, a hazai társadalomban, a közhangulatban milyen mélyen élnek a mássággal, a kisebbségi közösségekkel szembeni ellenséges érzületek? A választ Hunčík Péterrel kerestük.

Doktor úr, egy rossz, félrement, a másság és a mások iránti tolerancia dolgában beborult országban élünk?

Elsősorban azt érdemes kertelés nélkül, tényként átlátni, hogy Szlovákia 1990 és 1992 között az indulatosan érlelődő, főként a csehek, de a magyarok ellen is irányuló előítéletesség és heveskedő gyűlölködés korlátai között érte el a mai államiságát. Ez a kisebbségek elleni magatartás az önállóság megszerzése óta is folyamatosan jelen van. A különböző kormányok alatt különféle formában; hol erősebben, hol gyengébben, de tartósan tapasztalható. És az LMBTQ-közösséghez, a romákhoz és a zsidókhoz is fokozott ellenszenvvel viszonyuló közszellem sem csak az utóbbi időben alakult ki.

Így ebben az elutasító légkörben illúzió, hogy aki bármi módon „más”, mint azt a többségi társadalom elvárná, az nálunk önmagát bátran vállalva, egyenrangú polgárként s büszkén tudja megélni a másságát?

Lényegében így van, hiszen senki sem teszi ki magát szívesen a megszólásnak, szitkozódásnak. Ez a drukk érzékelhetően ott él az illető lelkivilágában. Ilyen értelemben pedig különösen a romák vannak nehéz helyzetben, hiszen a másság külső jele az arcukra van írva. Azt pedig ideje lenne végre fölmérni, hogy az utóbbi években a romákat országosan hány komoly atrocitás érte, hány cigányverés történt – és ebből hány ügyet ítélt meg a bíróság, hűen a valósághoz, rasszista indítékú bűncselekménynek. Mondjam, hogy épp az elferdített igazságszolgáltatás számít annak a pontnak, ahonnan aztán egyre csak följebb kígyózik a gyűlöletszítás spirálja?!

Ön, aki a közhangulatok örvényléseit sokáig aktív mentorként is kutatta, miben látja eme etikailag félrenyelt társadalmi helyzetnek talán alapvető okát?

Abban, hogy Szlovákiában mindmáig sem a régebbi korok valósága, sem az önálló szlovák államiság történelme nincs kritikai rálátással és igazán tárgyilagosan földolgozva. Gondolok itt Jozef Tiso személyére és arra az érára, amikor az akkori szlovák állam kikiáltása után nem sokkal jött a zsidóüldözés és az Auschwitzba indult deportációk időszaka, amiért Tisóék még fizettek is a hitleri Németországnak! Röviddel később aztán a romák jutottak hasonló sorsra. Ezek a kegyetlenségek viszont napjainkig sincsenek becsülettel és szélesebb társadalmi körben tisztázva. Ahogyan a csehszlovákiai magyarság 1945 utáni jogfosztottságának éveivel való nyílt szembenézés szlovák részről szintén hiányzik. De az sem újdonság, hogy a kisebbségi közösségek bizonyos fokú elnyomása a kommunizmus évtizedeiben sem szűnt meg létezni, a rendszer csupán arra ügyelt, hogy az lehetőleg, úgymond, fű alatt történjen. A ’89-es rendszerváltás után pedig – a forradalom lelkesült napjait kivéve – az addig elfojtott gyűlölet szinte erupcióként tört a felszínre. Eldurvult a közbeszéd, fölütötte fejét a hangos nacionalizmus, kezdődtek a romabántalmazások, megjelent a szalonzsidózás, ellenségképnek a csehek és a magyarok szidalmazása, és hát a szexuális másság leszólása, kiközösítése, a „buzizás” is előjött. Ebben a folyamatosan indulatos és fogékony közegben – például a Malina Hedvig-ügy vagy a Tupý-gyilkosság után – 2022 októberére mindez végül terrorista agresszióvá nőtt.

Milyen hát a mai szlovákiai társadalom egészének pszichéje, amibe ön is, én is, mindannyian beletartozunk?

Manapság már kevés szimplán azzal magyarázkodni, hogy Szlovákia mindössze harminc éve, Csehszlovákia kettészakítása óta önálló köztársaság. Hiszen maradva akár csak a szlovák–magyar viszonynál: ha őszerintük létezett valamiféle ezeréves elnyomás, akkor éppen őnekik kell/kellene a legjobban tudniuk, hogy a másokkal, a kisebbségekkel szemben hogyan lehet másként is, egyben több megértéssel eljárni. Nekünk viszont azt illene beismernünk, hogy az 1870-es évektől az első világháborúig valóban volt itt egy kemény magyarosítási korszak. Bár a mai szlovák közvélemény arra is panaszkodik, hogy az úgynevezett masaryki köztársaságban a csehek is lenézték őket. Ezért hát ennyi bajos tapasztalat után akarva-akaratlanul elgondolkodtató, hogy most, az önálló Szlovákiában ők miért mutatnak ellenszenvet az ország kisebbségi közösségeivel szemben. Ezt nézve még éretlen a hazai társadalom.

Akkor borítékolható, hogy nehéz lesz kievickélni a gyűlölködés örvényéből?

Témaként számtalan fórumon fölmerül, hogy az országnak nincs kézzelfogható víziója. Nincsenek világos céljai, és ha vannak is célkitűzései, akkor sem egyértelmű, merre akarunk lépni, hová akarunk tartozni. Hiszen ami úgy-ahogy megfogalmazódik, az alig másfél- két év múlva már nem érvényes, többnyire döntő fontosságú dolgokban eltorzul, és máshová helyeződnek a fontos hangsúlyok. Az ügyeletes kormány pedig nekilát rögtönözni. Ennek iskolapéldája, hogy tavalyelőtt választói közakaratból létrejöhetett ugyan a Fico-korszakot fölváltó új kormány, ám annak kalandorpolitikát űző megmondóembere, a saját öntetszelgő narcizmusával, a gyökeres társadalmi fordulatot ígérő kormánykoalíciót két év alatt az alkotmányos többségből a kisebbségi kormányzásba züllesztette. Ez a káosz kihat az elbizonytalanodott társadalom magatartásformáira, a könnyen befolyásolható emberek hangulatára is. Ha egy vezető politikus így viselkedik, úgy a Shakespeare-drámák figurái közül leginkább a rókalelkű Jágót idézi. A feszültségek pedig csak tovább gerjesztik az emberek amúgy is felcsigázott indulatait.

A többségi társadalomban sokan úgy gondolkodnak, hogy például a szexuális másság az LMBTQ-közösség, vagy a zsidó identitás az itt élő zsidó közösség problémája – mondván, az az ő ügyük, nem a miénk.

Azok szoktak ilyen cinikusan közkeletű ostobaságokat beszélni, akik a holokausztra is rámondják, hogy az egy zsidó ügy volt, amihez nekik mi közük is lehetne?! Azt elfelejtve közben, hogy a holokausztot végrehajtók zöme keresztény vallású ember volt. Így hát igenis, Szlovákiáról beszélve, a holokauszt az egész társadalom ügye, a miénk is.

Valami hasonló összezagyválódott szellemi beállítottság lett úrrá egy 19 éves diák lelkén, ami átcsapott egy gyűlölködően csakazértis terrorista cselekedetbe?

Az utóbbi napokban többször is alaposabban szemügyre vettem annak a fiatalembernek a fényképét. Párszor azt mondtam magamban, hogy számos témáról föltehetően egészen jól el lehetett volna vele beszélgetni. Gondolom, megválogatta az információit. Ehhez megvolt a tudása, ahogyan az önmaga számára választott nézetek saját értelmezéséhez is. Az igazi gondot alapvetően az jelenthette, hogy az adathalmozási képessége megvolt ugyan, de a gondolkodásában feldolgozatlanul maradtak a dolgok hátterét alakító összefüggések és azok megfejtése. Ez az ő eszmevilágában zavaros összevisszasággá vált. Ez a szülők egyértelmű felelősségére utal. Persze, a tettes tágabb környezetének szerepére szintén. Mert nem hiszem el, hogy az iskolában sohase lett volna semmiféle helytelen megnyilvánulása, amiről ott most nem akarnak szólni. Ahogy azt sem hiszem, hogy sehol másutt sem szólta el magát soha, itt-ott nem tett elhibázott vagy sértő megjegyzéseket a szexuális mássággal, a romákkal, a zsidókkal kapcsolatosan. Ez már csak azért sem valószínű, mert a nyilvánosságra került és az ő személyét illető információk szerint éppen hogy intenzíven foglalkozhatott a gyűlölködés ilyen célzatú témáival. Úgy vélem, hogy egy olvasott és ez irányú adatokat gyűjtő fiatal volt, aki szűkebb baráti körben is felhozhatta az ilyesmiket. Akár még a tanárai fülébe is el-eljuthatott erről valami, ők azonban megmaradhattak az ugyan fiam, így azért ne mondjad megbocsátó reakciónál.

A gyűlölködés itt „csak” országos tünet, vagy már szociális kód?

Ez szociális kód. És megnevezhetők azok a közösségi csoportok, amelyekkel szemben nálunk ez a szociális kód megtűrten működik. Korábban a romák és a zsidók voltak a gyakori célpontok, ami újabban, sőt egyre leplezetlenebbül az LMBTQ-közösséggel bővült. De éppen ilyen alapon egy nemzeti kisebbséget alkotó közösség is bármikor alanyává válhat a többség kirekesztő hajlamának.

Ez ellen már akkor kellett volna hangosan szót emelni, amikor Gyimesi György a szivárványos zászlókat akarta a törvény erejével leparancsolni a középületekről? Ma talán valamivel több ember gondolkodna másképpen?

Gyimesi György csak egy papagájkodó figurája ennek az undorkodási jelenségnek. Ő pusztán fölkapaszkodott annak hullámaira, ott igyekszik helyzetbe hozni önmagát. Gyimesi György ezzel nem vállal nagy kockázatot, hiszen pontosan tudja, hogy a szlovákiai társadalomban a szexuális másság iránti magatartás – és itt ne legyünk képmutatók, hanem mondjuk ki egyenesen: beleértve a hazai magyarság tág körét is – egy olyan elfogadott nézet, amit ő rizikók nélkül meglovagolhat és hirdethet. Ami ebben az egész dologban önmagunkról szólva külön is megdöbbentő, hogy a mi közösségünk a saját bőrén tapasztalta/ tapasztalja a kisebbségi lét keserveit, mégsem vállal határozott szolidaritást egy másik kisebbséggel.

Össztársadalmi szinten itt kormányzati és a parlamenti padsorokban ülő politikusok mondták azt, hogy nekik aztán semmi felelősségük, semmi közük a Tepláreň, a pozsonyi Vár utcai melegbár előtt történt gyűlölködésből eredő kettős gyilkossághoz. Mert hogy annak sugallata csak begyűrűzött ide, ők mossák kezüket!

Csakhogy ezt házelnökként például az az európai és keresztény szellemiségű családról papoló Boris Kollár mondja, akinek tíz anyától 11 gyermeke született. Honnan van mersze a családi erkölcsről, mintának tekintendő életformákról beszélni? Vagy mifajta elképzelése van az emberek közötti jogegyenlőségről, a polgárok egyenrangúságáról annak az Igor Matovičnak, akinek előbb nem volt véleménye a terrorcselekményről, azután pedig cinikusan közli a világhálón, hogy ő bizony heteroszexuális! Egy volt kormányfő, a mai pénzügyminiszter mit akar ezzel jelezni? Hogy őt hagyjuk/hagyják ki ebből a szörnyűségből, neki kulcspozícióban ülő országos politikusként sincs köze a gyűlöletszításhoz, a másság társadalmi problematikájához?

Nálunk a józan ész és a kritikai gondolkodás, a szükséges empátia és tolerancia sokaknak fontos posztokat betöltve is megfoghatatlan absztrakció?

Nyilván így van. Ezért kellene a politikusoknál okvetlenül személyiségvizsgálatokat is végezni, mielőtt komolyabb felelősséggel járó posztra léphetnének. Ezeknek a maiaknak a többsége nem ismeri a lelkifurdalást. Ellenkező esetben nem az önzés, a narcizmus, a gyűlölet, az előítéletesség irányába tartanánk. Még szerencse, hogy az államfő, Zuzana Čaputová különb ennél a garnitúránál.