Barokk falatkák – 3.

Az e csoportba tartozó szövegek egy speciális típusát képezik a városcsúfolók, illetve a paszkvillusok. Első látásra talán furcsának tűnhet, mi közük lehet ezeknek a szövegeknek az evéshez, a gasztronómiához vagy az iváshoz, ám ha a szövegek mélyére, retorikai szerkezeteibe pillantunk, feltűnő a gasztrometaforák sokrétű költői jelentésszervező ereje.

A városcsúfolók gyakran alkalmazzák a gasztronómiai topográfia módszerét egy-egy városkarakter megrajzolásakor. Komáromot például az 1690-es években A magyar városokrúl című költemény ismeretlen szerzője pogácsavárosként és szalonnauniverzumként írja le: „Nagy-Komárom pogácsábúl vagyon felépítve, / Az házak is mind tejfellel vannak fejérítve, / Nagy bástyái szalonnával vannak erősítve, / A Dunával kőfalai vannak környülvéve.” Ez a fajta szemléletmód az ókori irodalom topográfiaparódiáit, etnográfiai utópiáit idézi fel előttünk, Lukianoszt elsősorban, aki ugyanolyan alapossággal vázolja elénk novellafüzére kapcsán a sajtszigetet, ahol a szőlőfürtökben tej érlelődik, mint mondjuk a Lámpavárost. A fenti barokk költemény e poétikai eljárásrendszer kifejezetten magyar terméke, s igencsak kedvelt humorforrás, hiszen Az erdélyi városokról való énekben az ehető város toposza kombinatorikus módon megismétlődik, pusztán a reális hely változik meg, vagyis Komáromból a címhez igazodva Torda lesz, de a költői városkép marad: „Torda vára pogácsából vagyon felépítve, / A bástyái szalonnákkal vagynak erősítve, / A háza is mind tejfellel vagyon fejérítve, / Némi hiba, hogy ily igen el van híresítve.” Lám, lám, a szövegek párbeszéde így hozza közös nevezőre Tordát és Komáromot, a két ehető magyar várost.

Kishitűek lennénk azonban, ha azt hinnénk, nincs több pogácsaváros a magyar glóbuszon. A Nosza hajdú, firge varjú... kezdetű az 1690-es évekre tehető gúnyvers tovább bővíti a listát, sőt egy kurióz jellegű, füles fazékban tálalt levesfajtával is kiegészíti azt: „Brassónak az kűfala / Pogácsábúl rakva. / Jer ki, Kata, ha köll néked / Füles habarnica.” Az ételekből kijut a következő szakaszra is: „Az hariska, tatárbúza / Vajki jó puliszka.” A költő a „megborsolt” és „vajba rántott” városokat is képes az erdélyi politika boszorkánykonyhájának bográcsába vetni, s a költemény egy jeles szakaszában a gasztrometaforák veszik át a vezetést.

Az erdélyi és a magyarországi városokat listázó két fenti költemény közül alighanem a magyarországi városok leírását tartalmazó a korábbi, hiszen a városkaraktereket sokszor a szavak (a majdan szétretorizálandó metaforák) hasonló hangalakja (paronomasztikus természete) adja, s ez a technika az erdélyi városok esetében nem működik. Nagyszombat természetesen „szabja” magát, Sárvár „sárral” van tele, Pápa „mint egy páva”, kevély. Az ehető és a jóllakott városok mellett természetesen megjelenik az éhező város képe is, bár itt a poétai lelemény kissé alábbhagy: „Nagyszombat is mindezekhez szabja magát, társa, / Mert itt minden gyülevésznek találkozik mása. / Ott németnek és lengyelnek vagyon jó lakása, / Kiért bizony sok szegínynek megapad a hasa.” Az utolsó előtti sor pazar, martialisi gyökerű játék a jó lakás fordulattal, mely egyszerre jelent jó lakozást, azaz jó ottlétet és jóllakást, s e játék készíti elő az utolsó sor kontrasztcsattanóját. Az erdélyi verses listán Enyed az éhenkórász: „Mindenfelöl szorongatják, üres a konyhája.” „Püspöki vár” viszont „Borral ékes, kenyérbűl nem szűkös.” Kecskemét részeges asszonyokkal teli: „Nem kell ott az aszszonyoknak frissen pergő orsó, / Hanem inkább tele borral a nagy pintes korsó.” A részeg asszony a régi magyar irodalom klasszikus témája, elég Tinódi bravúros részegtipológiáját idézni fel, s elég a részeg dadákra emlékezni, akik részegségükben maguk alá temetik és megfojtják a rájuk bízott kisdedeket, vagy Kocsonya Mihály feleségére, aki tetszhalott mivoltából feléledve a koporsóban is borért könyörög.

A gasztronómia természetesen gyakorta kapcsolódik össze az erotikával vagy a szexualitással. Az allegorizált városok közt sem csak ehetők akadnak, vannak olyanok, melyek más gyönyöröket kínálnak. Erotika és gasztronómia kapcsolatrendszerében kitüntetett szerepe van már a barokk költészetben is az afrodiziákumoknak, azaz a szerelmi serkentőknek. Ez az egzotikum természetszerűleg a gúnyversköltészetben is erőteljesen érvényesül. Egy pozsonyi országgyűlést leíró, névtelenül terjesztett gyalázkodó, minősíthetetlen szidalmakat tartalmazó paszkvillus a csokoládét emeli ki ilyen szempontból. A paszkvillus alantas szatirikus és/vagy invektivikus gúnyvers (az ismertebb költők közül a leginkább Gvadányira hatott), általában számos epikus komponenssel, noha igazándiból mindig a líra felségterületén marad. Alkalmi-publicisztikai természetű, elfogult és célirányos, az általánosításra nincs igazán hajlama: konkrét és kicsinyes, leleplező és ócsárló, rágalmazó. Gyakorta propagandisztikus, kora vallási-politikai történéseire reagál, hatalmi erők, intézmények ellen lép föl. Humora rendszerint vaskos, gyakorta obszcén, a maximális elfogultság retorikája jellemzi.

A Maid Kétségben esett Hazánk Siralma, Vádgya, és Panasza című munka roppant posztrokokó országgyűlési tabló, egy verses kollektív fénykép, közelkép egy-egy jelességről, akikből elképesztő csoportkép szerveződik. A mű kivált a képviselő urak kicsapongó, hedonista szerelmi életére összpontosít az obszcenitások válogatott elősorolásával. A Dőryk, Batthyányik, Esterházyak, Révayak, Amadék közt találjuk „Schmidegs” papot, aki: „csak azért iszik csukoládét, / Hogy el b... farka tegyen jobb parádét, / Mert igen kedvelli a világ Pomádét”. Természetesen ennél sokszorta művészibb paszkvillusainkban is szerepet kap az evés vagy éppen a koplalás. Az 1649-ben keletkezett Gúnyvers a kolozsmonostori jezsuita iskoláról az iskolakonyha témakörét is előveszi a szigorú nevelési regulák rendje mellett remek latin-magyar szójátékokkal megtűzdelt szakaszaiban, melynek lényege: „Menjen Monostorra, ki óhajt koplalni”, aki „csuda nevű étkekkel akar kérkedni, / Vagy vajas éteknél egyebet nem akar enni.” A „csuda” étkek közt akad számos „tót étek”, „köményes német leves”, „vajba rakva laska”, „polieka”, s inni „mericz”, azaz merc, vagyis édes, sörszerű itóka. A szerző az ókor ínyencét és szakácskönyvíróját, Apiciust emlegeti, amikor parodisztikus ételkatalógusát ismerteti: „Szeretettel hílak, tartlak dara kásával, / Az második fogásban tartlak hajdinával, / Harmadikban penig rut fekete gombával, / Negyedikben tormás tejes lúdnak zsírjával”. Az iskola természetesen tömlöc, de purgatórium is, a költő pedig „sárga volt, mint égi holt”, s a gyomra mérhetetlenül korgott, miközben e verset szerzette: „Negyven kilencedikben az ezer hatszázban, / Szép pünkösd havának kilencedik napjába.”