Bab egy tál lencsében

Nyelvjárástani ismereteim az idő múlásával, éveim számának folyamatos növekedésével egyenes arányban ugyan egyre jobban megcsappannak, de vannak dolgok, amelyeket egyrészt a szigorú, sőt rettegett Sima tanár úr – nyugodjék békében – örök időkre belevésetett agytekervényeink legrejtettebb, ezért aztán legkevésbé kiaknázott mélységeibe, hogy tüzes vassal se lehessen onnan kipiszkálni mással, több évtized elteltével is fújjuk, akkor is, ha rémálmainkban nyelvtörténetből, fonetikából, nyelvjárásokból vizsgáznánk. Másrészt az ember társas – mondhatnám kommunikatív, így elegánsabb, divatosabb – lény lévén, nem mindig zárkózhat el különböző szintű, rangú társalgások elől, és ha legalább résnyire nyitja fülét, megtudhatja például, hogy keleten Katinál megyek, nyáron, ha a jég el nem veri, ha az eső el nem rohasztja, a nap ki nem szárítja, sülve-főve egyaránt isteni a tengeri. (Bár a kukorica ilyetén megnevezésére találtunk utalást az irodalomkönyvünkben is, lásd Hollósy Simon Tengerihántás című festményét, ami sok mindenről szól – már amennyire egy kép szól valamiről –, legkevésbé azonban a tengerihántásról, de ezt a kérdést, a kiskorú olvasókra való tekintettel ne nagyon feszegessük.) Mi itt, Nyugaton, persze, továbbra is Katihoz megyünk, és kedvenc csemegéink egyike a sült vagy főtt kukorica.

Azt is tudom, hogy egyes tájakon a borsóleves babból készül, azaz amit mi itt, bablevesnek főzünk, nevezünk, azt más tájakon egyszerűen leborsólevesezik. A félreértések elkerülése végett kijelentem, én mind a kettőt egyformán imádom, de ha borsólevest emlegetnek, helyette viszont babot tálalnak, egy kissé csodálkozom.

Annak azonban hírét sem hallottam még, hogy a bablevest bárhol lencselevesnek keresztelték volna. Márpedig ez is megtörtént. Igaz, nem kellett volna meglepődnöm, mert ott történt, ahol kapásból, kérdezés nélkül négy knédlivel tálalták a vadast, sőt amikor gyerekadagot kértem, a pincér úgy eltűnt, mintha belőle készült volna a másnapi gulyás, miután megígérte, megérdeklődi. A szokásos, ebéddel egybekötött traccspartira voltam hivatalos, s mivel már órák óta korgott a gyomrom, brindzás galuskát rendeltem, az jó ideig kitölti az űröket. Barátnőm viszont – szűkebb gyomrú, ráadásul éjjelibagoly-típus – szerényen levest rendelt. Mi a napi kínálat – érdeklődtünk, mert az étlapon csak ennyi állt. Lencseleves, érkezett postafordultával a készséges válasz. A’ jó lesz, biccentett barátnőm. A pincérlány félútról visszafordult, érdeklődött, kenyeret parancsol-e a kedves vendég. Hogyne, rebegtük leesett állal, mert ott ez nem fordult elő – addig. Nem is vártunk sokáig. Hamarosan szállította az üdítő italt, az evőeszközöket, sóstul, borsostul, fogvájóstul, és hipp-hopp, máris az asztalon termett a brindzás galuska, pirított szalonnával, no meg a leveske. Én azonnal falni kezdtem, barátnőm komótosan belemerítette kanalát a levesbe, egy ideig kavargatta, nézegette, aztán csalódottan megszólalt: Úgy lencse ez, ahogy a -szem Jankó, hogy bab. Nem küldte vissza, nem reklamáltunk, ilyen helyen az is nagy kockázattal jár. A pincérkislány viszont tán jobban tette volna, ha legalább anyuka köténye mellett eltölt néhány órácskát, vagy figyel a növénytanórán, netán néhány évtizeddel hamarabb látja meg a napvilágot, amikor még létezett a városi iskoláknak is kiskertjük, meg volt olyan tantárgy is, hogy háztartástan.