Az „utcán”

(...) Mindig szerettem az utcát. A sürgő-forgó emberraj elszórakoztat és gondolatokat kölcsönöz.

Sietve suhan be két alak a virágkereskedésbe, egyik jobbról jött, a másik balról. Sohasem látták egymást. Most egy helyre viszi őket a cél. Virágot rendel mind a kettő. Vajon egy célra-e? Az egyik jegyesének nevenapjára készíttet csokrot, a másik tán neje koporsójára koszorút...

És hossza-vége nincsen az ellentétek játékának... (...)

Az utca sohasem fogy ki az új, változatos képekből, melyek hű tükre az egész társadalomnak.

Ha egy bolondos tudós a keményítőfogyasztás mekkoraságáról vélt következtetni a nemzetek társadalmi míveltségére, mennyivel különb tükre ennek az utca. Szalonban, társaságokban hiába kívánsz megösmerkedni az emberekkel – ott, mint egy közös tartóra fűzött nagy kulcscsomag, szépen összecsörögnek, holott otthon mindenik más-más zárba tartozik: igyekeznek egymáshoz alkalmazkodni és simulni. Az utcán azonban mindenki otthon érzi magát, a saját igazi jellegét veszi föl.

De nemcsak az embereket lehet tanulmányozni az utcán, hanem a kort, nemzetiséget, erkölcsöket és számtalan ezzel összefüggő dolgot. Aki például hajnalban megy végig Budapest utcáin, egy csodálatos szimptómát vesz észre, hogy ti. mindenünnen tót beszéd hangzik feléje. Megdöbbenve dörzsöli meg szemeit, nem Besztercebányán vagy Nagy-Rőcén van-e? Nem, nem! itt vagy, jámbor utazó, Budapesten, ne ijedj meg, a szláv beszéd csak azért túlnyomó, mert a tótoknak természete és foglalkozása is úgy kívánja, hogy ők legyenek az elsők ébren. (...) Virradóra ellepik a pálinkás boltok környékét, epedve várva, míg kinyitják. Aztán munkájukhoz, az épülő házakhoz szélednek s nyomtalanul elvesznek az ébredező főváros zajában.

Hanem a magyar főváros még most nincs sehol. Német szót hallasz mindenütt, mintha Bécs vagy Berlin utcáin járnál, kivált amikor a tanuló ifjúság nincs itt. A munkás, szorgalmas kereskedői elem sürög-forog az utcákon lázas gyorsasággal, ami az ilyenkor még alvó vagy a bürók csendes odúiba temetkezett, lassú tempójú magyar faj előtt valóságos nyaralásnak látszik.

De mikor azután az éj fekete szárnya borul a fővárosra s kigyúlnak a miriád tündérszemek, a gáz-csillagok, egyszerre megváltozik minden, magyarrá lesz a főváros s az is marad egész reggelig. A kocsmák tivornyáiból zengzetes magyar szavak töredékeit hozza füledbe az éji szellő, az ablakokon kikandikáló csábító szirének édes anyai nyelveden mondják: „jöjjön be, pici!”, az utcákon ácsorgó drabant magyarul gorombáskodik az éjszakázó közönséggel, a részeg emberek magyar dalokat kurjongatnak széles jókedvükben, egyszóval a fővárosnak olyan magyar az arca éjjel, mint a jó kívánat. Amiből az a tanulság, hogy a magyar elemnek sem ártana annyit dolgozni, mint az idegennek, és kevesebbet éjszakázni, mulatni, mert innen van aztán annak a nagy panasznak a forrása, mely aggodalommal tölt el sokakat, hogy ti. a magyar elem satnyul és szegényedik.

Én legalább az elsőt nem hiszem, de annyi áll, hogy mindig elszomorodik a szívem, ha a tivornya-tanyákról és pálinkabarlangokból magyar szó hallik ki.

(Budapesti Napilap 1877, Tárcák, A fővárosból)

*Ma 95 éve hunyt el Mikszáth Kálmán