Az új világvallásról

Ezt a rendszert építette ki az elmúlt két évszázad. Az olvasók – egyszersmind potenciális szavazók – a saját véleményüket a sajtóban látták viszont, onnan tanulták, indulataikat a sajtó fogyasztásával töltötték ki, esetleg még gyűlésekre, ne adj’ isten tüntetésekre jártak. Tudatuk világát képzett vagy képzetlen, mindegy, újságírók és közírók szövegei rajzolták meg. Azokét pedig a világnézetük kurrens elméletirodalma. Aki meg semmit sem olvasott, az hallotta a kocsmában a többiektől. Aki meg mást gondolt, mint ami a sajtóban megjelent, az lecsatlakozott valamilyen zúzós szubkultúrához. Sátánista, kukluxklános, vagy ha éppen a szovjet birodalom jármában nyögő Kelet-Európát nézzük: ellenzéki, passzív rezisztens szamizdatkultúrához. És végső soron ezek a szubklutúrák is a sajtó felé törekedtek, saját reprezentálásuk igyekezete hajtotta őket. A sajtónak, a nyomtatott szónak ennek megfelelően irtózatos tekintélye volt. Jól emlékszem, micsoda büszkeséggel tudták az emberek a hetvenes években kimondani a mondatot: „Majd keress meg, benne vagyok a telefonkönyvben!”  Az átlagember számára elérhető önreprezentációs lehetőségek közül a csúcson kétségkívül ez állt: nyomtatásban olvashatni a nevem. A többség számára ez a lehetőség egyedül a telefonkönyvben adatott meg. A világról alkotott saját vélemény a családi, szóbeli hagyomány része volt – a nyomtatott szöveg világába eljutni vele csak költőknek, íróknak, tudósoknak adatott meg. Az internettel és leginkább a közösségi oldalakkal ez a helyzet, mint tudjuk és tapasztaljuk, gyökeresen megváltozott. Az önreprezentáció lehetősége mindenki számára adott. A nyomtatott sajtó nemcsak azért jelentéktelenedett el, mert online sajtót olvasunk, hanem azért is, mert az identitás megerősítéséhez szükséges szövegmennyiség és közösségi élmény az átlagfogyasztó számára már néhány száz ismerős révén előáll. Továbbá az is kiderült, hogy az a tartalom, ami igazán kelendő, leginkább az ösztönéletet fűtő és az identitást igazoló mondatok. Ezeket a mondatokat pedig még képzetlen és nyelvi kompetenciákban szűkölködő emberek is képesek előállítani.  Ezek azok a gyűlölettel vagy szeretettel töltött szövegecskék, amelyek a Facebook nagy részén keringenek. A szeretetet, a pozitív érzelmeket erősítő virágcsokrok, cuki kisállatok és naplemetés/vízeséses képecskék, az előregyártott Coelho-idézetes képek, más részről pedig a kisebbségek és idegenek ellen uszító, acsarkodó üzenetek. Az átlagos internetfelhasználó számára a világnézetet innentől kezdve ezek artikulálják.  De persze nem csak ez. A tanulat­lanok „értelmisége” létre­hozza a saját tudományát, az össze­es­kü­vés-elméletet. A gyűlölet és a szeretet mémjei mellett ez a legerősebben megjelenő szövegkorpusz a közösségi oldalkon, az álhírekből, elitellenességből, antiszemitizmusból, ufó- és világvége-elméletekből, a világvallások maradékaiból összesepert kotyvalék, amely ezeknek az embereknek mégis egységes világmagyarázatként jelenik meg. Érdekes és tanulságos, hogy az a korosztály a legaktívabb ezeknek a terjesztésében, akik számára a nyomtatott szöveg tekintélye még eleven. Részben ezért jelenik meg Trump versus Clinton, Van der Bellen versus Hofer, továbbá a brexit harca egyszersmind generációs konfliktusként is. Az idősebb korosztályok számára még eleven a nyomtatott sajtó tekintélyének emléke, és számukra a Facebookon reprezentálni önmagukat még mindig összekapcsolódik a telefonkönyvben-benne-lenni mámorával.  Ráadásul még ezzel az is együtt jár, hogy nagyobb tekintélyt tulajdonítanak mindennek, ami le van írva. Még annak is, amit ők írnak le. Olyan világban élnek, két világ között, ahol a képernyőn megjelenő szöveg olybá tűnik, minthogyha a hatalom, valamilyen hatalom centrumából eredne, ahonnan egykor – értelmiségi hatalmi centrumokból – a nyomtatott sajtó szövegei származtak. Amint felnő az a genereáció, amelynél elmúlik ez a tévképzet, amely tisztában van vele, hogy amit a képernyőn olvas, azt ő maga írta, minden hatalom nélkül, a tömeghisztéria el fog simulni, és politikailag nem fog tudni artikulálódni többet. De onnan már nem lesz visszaút a hagyományos pártstruktúrákhoz, ahogy a sajtóhoz sem. Roppant kíváncsi vagyok, mi jön utána. Péterfy Gergely